3.fejezet

Sziasztok! Itt a 3. fejezet, remélem tetszik :) A következő már Harry szemszögéből lesz^^

Ha elolvastad és tetszett, írj véleményt kérlek, mert nem kapok túl sok visszajelzést és kezdem elveszíteni a lelkesedésem:/

◦ ● ◦

Már épp indultam volna, hogy egy hosszú lépéssel ott teremjek és bevágódjak mellé a kocsiba, mikor a soron következő járkálóban egy ismerős arcot véltem felfedezni. A meglepettségtől egy pillanatra ledermedtem, hagytam, hogy az élőholt megragadja kést tartó kezem és egyenesen üres szemeibe meredtem, ahogy kivillantva fogait rám vetette magát. 

 Mielőtt a felém közeledő fogak a húsomba marhattak volna, iszonyat hangos dörrenéssel egy golyó süvített el a fejem mellett, majd egyenesen a járkáló szemei közé fúródott. Éreztem az arcomba fröccsenő vért és szívem összeszorult az ismerős látványtól, ahogy Ed másodszorra rogyott össze a lábaimnál. Újabb és újabb kezek nyúltak felém, de Harry ekkor már ott állt mellettem és a vállamnál fogva megragadott. A lövés még ott visszhangzott a fejemben, és minden más hangot kizárt. A fülem tompán zúgott és forgott körülöttem a világ, ahogy Harry belöködött az autóba. Esetlenül átevickéltem az anyós ülésre, miközben útitársam elszántan próbálta visszaszorítani a sokasodó tömeget, hogy be tudja csukni az ajtót. Mikor végre sikerrel járt, azonnal a gázra taposott, közben gépfegyverét és táskáját a hátsó ülésekre dobta. Eközben az autót már szinte teljesen körbevették az élőholtak, ocsmány pofáikat az ablaknak nyomták és kaparászták az üveget. Az indulás kicsit nehézkes volt, de hamar sikerült kiszabadulnunk fogságukból. Mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugodni, mikor kezdtem visszanyerni a hallásom. Mire az utolsó járkáló is lebukfencezett a szélvédőről, már a szédülésem is alábbhagyott. A visszapillantó tükörbe lestem, majd a kézfejemre húztam pulóverem ujját és enyhén remegve megpróbáltam letörölni arcomról a vért. Ed vérét... Nem tudtam kiverni a fejemből halott tekintetét, és valahányszor rágondoltam fojtogatott a bűntudat. Magamon éreztem Harry fürkésző tekintetét, a szemem sarkából láttam, hogy szóra nyitja a száját, majd végül mégsem szól semmit, csak visszafordul az út felé. Rövid ismeretségünk alatt most először láttam ilyen tanácstalannak. Bár megértem, hála a visszapillantó tükörnek magam is megbizonyosodhattam róla, hogy milyen rémesen fest vértől maszatos arcom és kócos, rendezetlen hajam. Talán valami olyasmit akart kérdezni, hogy jól vagyok-e, esetleg mondani valami bíztatót, csak ez nem passzolt volna ahhoz a hideg, közömbös és távolságtartó énjéhez, amit felém mutat. Nekem viszont szükségem volt valakire, akivel beszélhetek.

 - Mi öltük meg őket? - kérdeztem végül halk, elkeseredett hangon és óvatosan felé pillantottam. Úgy tűnt, mintha kicsit megkönnyebbült volna, hogy nem neki kell beszélgetést kezdeményeznie.

 - Hogy érted, hogy mi? Ha jól emlékszem, én intéztem el mindhármójukat. És nem bántam meg. A világ semmivel sem lett kevesebb a halálukkal. Ők is megtették volna ugyanezt, ha van rá lehetőségük - válaszolta és felém pillantott - Nem menthetsz meg mindenkit... Ezzel a hozzáállással csak megöleted magad - tette hozzá halkan. Be kellett látnom, hogy igaza van, így a bűntudatom helyét egyszerű szomorúság vette át. Nem szóltam semmit, csak az ablak felé fordulva bámultam a mellettünk elsuhanó fákat, amiket hamarosan mezők váltottak fel. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kinyitottam a kesztyűtartót és elkezdtem kotorászni. Találtam egy térképet, egy erősen megpenészedett zsemlét, egy pár kesztyűt, CD-ket, forgalmit és jogosítványt. Lassan előhúztam a kártyát és érdeklődve vettem szemügyre. A kocsi tulajdonosát John Walkernek hívták, a fényképe alapján jóképű, boldog családapának tűnt, amilyet a reklámokból ismerünk. A papírok közt találtam egy fotót is, amin egy tíz év körüli kislány és egy csinos, harmincas évei végén járó nő szerepelt. Egy hintaágyban ültek a viráglugas alatt és boldogan mosolyogtak. Összeszorult a szívem, ahogy körbenéztem az autó utasterében és belegondoltam, hogy ez a kocsi nemrég még ehhez a családhoz tartozott. Kíváncsi lennék, hogy mi történhetett velük... Nagyot sóhajtva

visszacsúsztattam a képet a kesztyűtartóba és szemügyre vettem az albumokat. Zavart a körénk telepedő csend, így találomra kiválasztottam egy CDt és betettem a lejátszóba. Nem ismertem az előadót, valami klasszikusnak ígérkezett. Ahogy megszólalt az első szám, először csak összehúztam a szemöldököm és vetettem egy pillantást a többi lemezre, hogy keressek valami mást, de aztán... valahogy megtetszett. Olyan jóleső nyugalommal töltött el, ahogy hallgattam. Harryre pillantottam, aki halványan mosolygott és békés arccal nézett maga elé. Ha csak egy pillanatra is, de úgy éreztem, hogy minden rendben van. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy még mindig őt bámulom. Mikor a szeme sarkából felém pillantott, zavartan fordultam vissza az ablakhoz. A nap már lemenőben volt, utolsó sugarai színesre festették az eget. Elmerengve néztem az elsuhanó fákat, a tágas mezőt és a puha, rózsaszín felhőket. Próbáltam elhessegetni zavarbaejtő gondolataimat, de hamar rájöttem, hogy felesleges tagadnom, mennyire vonzónak találom őt. 

 - Köszönöm - szólalt meg hirtelen Harry halk, alig hallható hangon.

 - Micsodát? - fordultam felé meglepetten. 

 - Hogy segítettél... a járkálókkal - válaszolta - Még nem köszöntem meg... - tette hozzá kis szünet után. Kíváncsian fürkésztem arcát, zavarát látva apró mosolyra húzódott a szám. Valóban, miután megmentettem attól a három járkálótól ahelyett, hogy köszönetet mondott volna, egyszerűen faképnél akart hagyni. Én ugyan eddig is éreztem, hogy a hideg, közömbös és mindig nyugodt álarc érző lelket takar, de most már teljesen biztos voltam benne, hogy így van. 

 - Azt hiszem már kiegyenlítetted a számlát - válaszoltam mosolyogva. Ami azt illeti, nélküle talán még mindig az erdőben bolyonganék, de az is lehet, hogy mostanra már végeztek volna velem azok a rablók. Ráadásul ha egyedül lettem volna, nem tudom beindítani az autót, mikor felbukkan a horda. Meg kell tanulnom elkötni egy kocsit, hátha megint ilyen helyzetbe kerülök és nem lesz senki, aki megtehetné helyettem. A gondolattól kellemetlen érzés fogott el... nincs egy napja, hogy összehozott minket a sors, de már most ijesztő belegondolnom, hogy milyen lenne nélküle. A világ nem változott semmit. Még mindig vannak, akik gondolkodás nélkül ölnek meg és rabolnak ki másokat a túlélésük érdekében, a járkálók ugyanúgy élve falják fel az embereket. Azóta nem éreztem magam biztonságban, hogy elkezdődött ez az egész, mégis... a tudat, hogy Harry velem van, megnyugtatott. Óvatosan felé pillantottam, és végignézve göndör fürtjein, finom vonásain csak arra tudtam gondolni, hogy közelebb akarok kerülni hozzá.

 - Az üzemanyag nem fog kitartani - szólalt meg hirtelen olyan közömbös hangon, mintha csak az időjárásról csevegnénk.

 - Ugye csak hülyéskedsz? - csattantam fel kétségbeesetten. A nap narancs korongja már eltűnt a távoli dombok mögött, az ég pedig egyre sötétebb árnyalatokat vett fel. Nem lenne érdemes gyalog folytatni az utat, beesteledne, mire a városba érnénk és kitudja hogy sikerülne-e szálláshelyet találnunk.

 - Az autóban töltjük az éjszakát - jelentette ki.

 - Rendben - sóhajtottam fel lemondóan, majd az ülés támlájának döntöttem a fejem és az üveg napfénytetőn keresztül bámultam az eget. Nem kellett sok idő, hogy a benzin teljesen kifogyjon. A motor még utoljára felberregett, majd végleg leállt, az autó pedig halkan gurult előre pár percig. 

 Közben szinte teljesen besötétedett, a hold és a körülötte ragyogó ezernyi csillag ezüst fénybe vonták az autópálya végtelen hosszúságúnak tűnő ívét. Emlékszem rá, milyen látványt nyújtott az éjszakai égbolt a lakásom erkélyéből, egy fényben úszó nagyváros közepén. Egészen más volt akkor látni, mint most, a semmi közepén, a teljes sötétségben ülve. Sokkal hatalmasabbnak, lenyűgözőbbnek tűnt. Egészen idáig eszembe sem jutott értékelni valami ilyesmi élményt, de most, ahogy Harry mellett ülve meredtem a tengernyi, ékkőként ragyogó csillagra a napfénytetőn keresztül, különös melegség járta át a testem. Az egészet olyan... romantikusnak találtam. 

 Harry feltérdelt az ülésre, hátrafordult és elkezdett kotorászni a táskájában, majd előhalászott két konzervet és egy kis üveg vizet. Lecsavarta a kupakot, egy mozdulattal lehúzta nagyjából a felét, majd átnyújtotta nekem az egyik konzervvel együtt. Megköszöntem és azonnal neki láttam az elfogyasztásának. A víz csak három korty erejéig tartott és az ismeretlen eredetű főzeléket is elég gyorsan sikerült magamba tömnöm. Bár a kocsi védett a széltől, a fűtés nem működött, és az éjszaka is jóval hidegebbnek bizonyult a tegnapinál. Hátrébb döntöttem az ülésem, összekuporodtam és enyhén vacogva próbáltam elhelyezkedni. A következő pillanatban egy csomóba gyűrt pokróc landolt az ölemben. Meglepetten néztem Harryre, aki nem szólt semmit, csak szorosabbra húzta magán a kabátját és az ablak felé fordult. 

 - Köszi - mondtam halkan. Nem gondoltam volna, hogy ilyen figyelmes. Boldogan elmosolyodtam, belemarkoltam a puha anyagba és végignéztem a gyér fényben kirajzolódó apró, szarvasos és hópelyhes karácsonyi mintán. Elöntött a melegség, ahogy felidéztem magamban a szenteste hangulatát. Az otthon melegségét, a biztonságérzetet, a családom közelségét. Csupa olyan dolgot, amit régen annyira természetesnek vettem és amiért most mindenemet odaadnám... Bárcsak többször mondtam volna a szüleimnek, hogy szeretem őket és hogy hálás vagyok mindenért, amit értem tettek! Szorosan magamra húztam a takarót, arcomat a puha anyagba temettem és próbáltam leküzdeni előtörő könnyeimet. Még egy utolsó pillantást vetettem a fölöttünk elterülő csillagos égboltra, majd lehunytam a szemeim és megpróbáltam álomba merülni. Harry még hosszasan mocorgott és fészkelődött mögöttem, mire sikerült elaludnia. Végül nem hallatszott más, csak egyenletes szuszogása, ami lassan engem is álomba ringatott.