4.fejezet

Sziasztok! Itt a következő fejezet, ezúttal Harry szemszögéből, innentől kezdve váltogatni fogom :) Köszönöm a feliratkozókat és a kommentet!
Ha elolvastad és tetszett, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, hogy legyen motivációm a folytatáshoz!♥

◦ ● ◦

HARRY STYLES

 Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre sikerült kitörnünk a járkálók fogságából. Keményen tapostam a gázra, miközben a kormányt szorítottam és vetettem egy pillantást az üzemanyag mérőre. Nem voltam biztos benne, hogy kitart a benzin, míg a városhoz érünk, de úgy döntöttem, hogy ezt nem mondom ki hangosan. Louis így is elég zaklatottnak tűnt, nem kellett, hogy még ezen is idegeskedjen. Figyeltem, ahogy remegő kézzel törölgeti magáról a vért, látszott rajta, hogy megrázta annak a szemétládának a halála. Úgy éreztem, hogy mondanom kell valami biztatót, valamit, amivel megvigasztalhatom, de hiába nyitottam szóra a szám, képtelen voltam megszólalni. Valahogy sosem tudom, hogy mit kell mondanom az ilyen helyzetekben. Végül úgy döntöttem, hogy nem erőltetem a dolgot, ha akar beszélni róla, majd szól. Nem is kellett sokáig várnom, hogy megkérdezze, mi öltük-e meg őket. Alig akartam elhinni, hogy tényleg felelősnek érzi magát a halálukért, hiszen én voltam az, aki elvette a fegyverüket és meglőtte őket. Nekem pedig fikarcnyi bűntudatom sincs, a világ semmivel sem lett kevesebb a halálukkal. Különben is, csak magunkat védtem, ha van rá lehetőségük, ők is ugyanezt teszik velünk. És Louis... ő jobban megérdemli az életet, mint azok a szemétládák. Kevés a hozzá hasonló ember ebben a világban, hiszen csak azok élik túl, akik elég kegyetlenek ahhoz, hogy bűntudat nélkül megöljenek másokat, ha a saját életük a tét. A gondolat különös módon elszomorított. Ahogy belenéztem bánatos, tengerkék szemeibe, úgy éreztem, hogy meg akarom védeni. Gyorsan elhessegettem ezeket a nevetséges gondolatokat. Felajánlottam neki, hogy elviszem a városba, cserébe amiért segített, de megfogadtam, hogy nem fogok kötődni hozzá. Soha többet, senkihez.

 Az út hátralévő része viszonylag csendben telt. Louis matatni kezdett a kesztyűtartóban és betett valami lemezt a lejátszóba. Bár a zene nem volt az én stílusom, kellemes, megnyugtató érzéssel töltött el. A nap már alacsonyan járt, narancs fénybe vonva a felhőket, mikor váratlanul benyögtem egy "köszönöm"-öt. A találkozásunkkor igyekeztem minél távolságtartóbban viselkedni, de most azt akartam hogy tudja, értékeltem a segítségét. Közben szembe kellett néznem a ténnyel, hogy az üzemanyag nem fog kitartani a városig. Mivel időközben beesteledett, úgy döntöttem, hogy az autóban töltjük az éjszakát. Miután megvacsoráztunk, előkotortam táskámból a pokrócom. Már épp kezdtem elhelyezkedni, mikor észrevettem, hogy Louis vacog a hidegtől. Rövid töprengést követően neki adtam a takaróm. Nem vártam meg, hogy hálálkodjon, csak gyorsan az ablak felé fordultam és hosszas forgolódás után végül sikerült elaludnom. A szokásos rémálmok kísértettek, az ülés kényelmetlen volt, így többször is felébredtem az éjszaka folyamán. Mikor sokadjára riadtam fel, az ég már világosodni látszott, szóval inkább nem próbáltam visszaaludni. Elmerengve figyeltem az ablakon keresztül, ahogy a felkelő nap arany keretbe vonja a szélben hajlongó búzaszálakat a mellettünk elterülő mezőn. Arra gondoltam, hogy lassan indulnunk kéne, ezért Louis felé fordultam, hogy felébresszem, de a szemem elé táruló látvány valami olyasmit váltott ki belőlem, amit már nagyon régen nem éreztem. Mellkasa lassan emelkedett fel-le, ahogy egyenletesen szuszogott, békés arcát megvilágította az ablakokon beáramló reggeli napfény. Szívem hevesebben vert, ahogy tekintetem végigfuttattam hosszú szempilláin és arcának finom vonásain. Órákon keresztül tudtam volna nézni, de a következő pillanatban ébredezni kezdett. Mikor álmosan csillogó, tengerkék szemei találkoztak az enyéimmel, zavartan kaptam el a fejem. 

 - Régóta ébren vagy? - hallottam álmos hangját.

 - Nem. Indulhatunk? - kérdeztem, és felé pillantottam. Bólintott, majd megkereste a takaró csücskeit és megpróbálta összehajtogatni a szűk utastérben. Egy darabig néztem, ahogy szerencsétlenkedik.

 - Hagyd - elégeltem meg a dolgot és kitéptem kezéből a pokrócot. Megszeppenve figyelte, ahogy csomóba gyűröm és az ülésre térdelve belegyömöszölöm a táskámba, majd kikecmergett a kocsiból és nyújtózott egyet. Átemeltem az ülés támlája fölött a táskám és a gépfegyverem, majd követtem Louist a friss levegőre. A hullámzó búzamezőt borító harmatcseppek szikrázva ragyogtak a fényben. A hideg szél átfújt vékony kabátomon, aminek nyomán kicsit megborzongtam, de arcomon már éreztem a napsugarak meleg érintését. A végtelen csendben visszhangot vert, ahogy becsaptam az ajtót, majd sietős léptekkel elindultam a város felé. Louis hamar felzárkózott mellém, én pedig azon töprengtem, hogy vajon mennyi ideig bírja ki szó nélkül.

 - Mik a terveid a jövőre nézve? - tette fel a kérdést, nagyjából öt perc után. Elgondolkodva meredtem magam elé, miközben a válaszon gondolkodtam. Egy olyan világban, ahol szó szerint bármelyik pillanatban meghalhatsz, nem igazán tervezel előre. De én pontosan értettem, hogy mire gondol. Mi lesz, ha elérjük a várost? 

 - Nem szoktam előre tervezni - feleltem és megvontam a vállam. 

 - Arra gondoltam, hogy esetleg... letelepedhetnénk valahol, vagy kereshetnénk egy tábort - mondta bizonytalanul. Pontosan ez volt az, amitől féltem. Nem akartam, hogy azt gondolja, mostantól egy csapat vagyunk, vagy ilyesmi. Mikor felajánlottam neki, hogy csatlakozhat hozzám, megfogadtam magamban, hogy ha sikerült feltölteni a készleteinket és visszafizetni az adósságot, elválnak útjaink. Hiszen elhatároztam, hogy nem engedek közel magamhoz senkit. Egyedül fogok élni.

 - Hosszútávon nem igazán vagyok csapatjátékos - feleltem rövid habozást követően. A szemem sarkából pillantottam Louisra. Elkerekedett szemekkel meredt rám, majd fejét lehajtotta, tekintetét szorosan az aszfaltra szegezte. Tisztán láttam az arcára kiülő aggodalmat és a gondolat, hogy ezt az én szavaim váltották ki belőle, a szívembe markolt. A fenébe is! Egy napja ismerjük egymást, nem jelent nekem semmit ez a srác és amint megtaláltuk az első boltot, lelépek. Dühösen fújtam ki a levegőt, miután végre tisztáztam magamban a dolgokat és megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb szabadulhassak. Szerencsére már nem kellett sok idő, hogy a városba érjünk. Az utakon sorokban álltak az üres autók, a mellettünk sorakozó házak betört ablakai mögött kosszal és porral borított, rendezetlen bútorok sokasága utalt rá, hogy már egy ideje nem járt erre senki élő. Mégsem voltunk teljesen egyedül, időnként ugyanis felbukkant egy-egy járkáló, amit Louis könnyedén intézett el a késével. Szorosan egymás mellett haladtunk és igyekeztünk észrevétlenek maradni. A feszült csendben csak halk lihegésünk és a távolban egyre nagyobb tömegben gyülekező élőholtak hörgése hallatszott. Éppen az egyik útszélen álldogáló autó mellett haladtunk el, mikor hirtelen egy járkáló csapódott neki belülről az ablaknak. Esetlenül vergődött a szűk utastérben, miközben pofáját az üvegnek nyomta. Louis a meglepettségtől felém ugrott és a karomba kapaszkodott. Egy pillanatra ijedten megszorította kabátom ujját, én pedig ösztönösen nyúltam, hogy átkaroljam és megnyugtassam. A kezem félúton járt, mikor tudatosult bennem, hogy mire is készülök. Zavartan hátráltam egy lépést, anélkül, hogy megérintettem volna és érzelemmentes arccal meredtem előre. A szemem sarkából láttam, ahogy Louis lesüti a szemét és kezeit a zsebébe csúsztatja. Talán még egy alig hallható bocsánatkérést is elmormogott, de azt lehet hogy már csak odaképzeltem. Zavartalanul indultam tovább, mintha semmi sem történt volna, de a szívem még mindig kicsit hevesebben vert, mikor arra gondoltam, hogy milyen közel is voltunk egymáshoz pár pillanattal ezelőtt. Igyekeztem nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki és megszaporáztam a lépteimet. Éppen a következő sarkon készültem befordulni, mikor egy közel húsz járkálóból álló csapatot szúrtam ki az utca közepén. Megragadtam a mellém lépő Louis karját, és magam után rántva visszaléptem a ház takarásába. Óvatosan lestem ki a fal mögül lehetséges útvonalak után kutatva, nem volt túl sok kedvem visszafordulni és tenni egy kerülőt. 

 - Most mit csinálunk? - suttogta mögöttem Louis fojtott hangon. 

 - Mindjárt kitalálom - feleltem halkan. A következő pillanatban azonban egy lövés vert tompa visszhangot az utcában. Mindketten megdermedtünk és a szemközti oldalon álló ház felé kaptuk a fejünket. A hang egész biztosan onnan jött, vagyis nem mi vagyunk az egyedüli túlélők a környéken. Talán a bent tartózkodó emberek még az előttünk csoportosuló járkálóknál is nagyobb veszélyt jelentettek ránk. Az élőholtak közül páran felfigyeltek a lövésre, már csak percek kérdése volt, hogy körbevegyék a házat. Épp indultam volna visszafele, beletörődve a gondolatba, hogy mégiscsak kerülnünk kell, de Louis határozott léptekkel a ház felé vette az irányt. Értetlenül meredtem rá, majd utána szaladtam.

 - Mit művelsz? - kérdeztem.

 - Lehet, hogy valakinek segítségre van szüksége! - magyarázta és futni kezdett. 

 - És nekünk ehhez mi közünk van? - mérgelődtem és utánaszaladtam. Nem válaszolt, felrohant a bejárathoz vezető pár fokos lépcsőn és kését előre tartva óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó halkan nyikorogva nyílt ki, belépve rajt egy tágas nappaliban találtuk magunkat. Hatalmas rendetlenség uralkodott a szobában, a bútorokat vastag por lepte el. Könyvek és papírok borították a világos padlót a felborult polcok mellett, a függöny leszakadt darabokban hevert a földön, a betört képernyőjű TV előtt kitört lábakkal állt a rozoga asztal. Nem sokkal előttünk egy járkáló feküdt golyóval a fejében, vére egyre nagyobb foltban ivódott a mintás szőnyegbe. Fürkésző tekintettel néztem körbe újból a szobában emberek után kutatva, mikor kiszúrtam a kanapé támlája mögül leselkedő kisfiút. Ránk szegezte puskáját és szigorú arccal mért végig minket, miközben lassan felegyenesedett. Louisra pillantottam, aki először teljesen ledermedt a döbbenettől, majd óvatos mozdulattal övébe csúsztatta kését és megadóan a magasba emelte kezeit. Követtem példáját és vártam, hogy mondjon valamit. 

 - Ne félj, nem akarunk bántani. A nevem Louis, ő pedig itt Harry - kezdett bele, miközben lassan közeledett a gyerek felé. A hat év körüli kisfiú leengedte fegyverét, és kíváncsi tekintettel méregetett minket. Kócos, szőke haja a szemébe lógott, szakadt farmert és zöld, valamilyen rajzfilm figurát ábrázoló pólót viselt. Világos szemei izgatottan csillogtak, de volt egy olyan érzésem, hogy gondolkodás nélkül lőne minket agyon, ha gyanús mozdulatot tennénk.

 - Téged hogy hívnak? - érdeklődött Louis kedvesen.

 - Alfie - felelte és elmosolyodott.

 - Egyedül vagy? - tette fel a következő kérdést, mire a kisfiú megrázta a fejét. Közben óvatosan kipillantottam az ablakon, a járkálók már a lépcsőn botorkáltak felfelé, a ház előtt pedig egyre nagyobb tömeg gyülekezett.

 - Louis, mennünk kéne - szólaltam meg, miközben az ajtónak feszültem, hogy visszatartsam a befelé nyomuló élőholtakat.

 - Gyere velünk, rendben? - hadarta és közben óvatosan a gyerek felé nyúlt, hogy megfoghassa a kezét.

 - Nem! Apa azt mondta, hogy itt várjam. Vissza fog jönni értem! - kiáltotta legörbülő szájjal.

 - Nem maradhatunk itt, veszélyes. Megígérem, hogy megkeressük az apukád, de most velünk kell jönnöd - mondta Louis kétségbeesetten. A fiú rövid habozást követően bólintott, majd lassan előre nyúlt és megfogta a kezét. Meglepett az a bizalom, amivel felénk fordult, hiszen biztosan arra tanították, hogy ne bízzon senkiben. Azt hiszem ez annak a megnyugtató melegségnek volt köszönhető, ami Louis kisugárzását jellemezte. Közben egyre többen nyomultak az ajtónak, amit minden erőmmel próbáltam tartani, de a lábam lassan csúszni kezdett a sima felületű padlón. A

hirtelen keletkezett résen keresztül kezek törtek utat maguknak, tudtam hogy már nem bírom sokáig. Louis átemelte a gyereket a kanapé támlája felett és kézen fogva futottak a ház másik végébe vezető szobába. Hátra ugrottam és lélekszakadva rohantam utánuk. Hallottam, ahogy az ajtó nagyot reccsenve kiszakad a keretből és hangos puffanással terül el a földön. Nem néztem hátra, de éreztem, ahogy a benyomuló járkálók gondolkodás nélkül vetik magukat a nyomomba. A következő szobába érve láttam, ahogy Louis az ablak előtt állva tanácstalanul rám pillant. Felkaptam a kezem ügyébe kerülő első tárgyat, ami azt hiszem egy éjjeli lámpa lehetett, majd hangos csörömpölés kíséretében kitörtem az üveget. Az ölembe kaptam a gyereket és várakozón fordultam Louis felé. Azt akartam, hogy ő legyen az első, aki kiér a házból. Hangosan felszisszent, ahogy az üveg keret elvágta a kezét, miközben kimászott az ablakon és esetlenül landolt a puha fűben. Leadtam neki a gyereket és még épp idejében fordultam hátra, hogy a nyakánál fogva megragadjam a nekem eső járkálót és visszatartsam felém kapó állkapcsát.