11.fejezet

Sziasztok! El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok, hogy még ezután a hosszú szünet után is itt vagytok és olvassátok a blogot. Általában úgy vagyok vele, hogy belekezdek valamibe, aztán egyszerűen megunom, vagy nem tartom elég jónak ahhoz, hogy további időt pazaroljak rá és abbahagyom. Még soha egyetlen történetemmel sem jutottam el ilyen messzire, pedig ez a 11 fejezet sem éppen sok... de ezt is csak nektek köszönhetem!:) Nem is tudjátok, hogy milyen sokat jelent számomra minden egyes komment, és hogy mennyi motivációt ad ahhoz, hogy folytassam! Talán lesznek kisebb-nagyobb szünetek, de megígérem, hogy amíg itt vagytok és olvassátok, addig nem fogom abbahagyni :)

(Ha esetleg valakit érdekel, létrehoztam egy facebook csoportot is, nyugodtan csatlakozzatok :) )

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

LOUIS TOMLINSON

Fogalmam sem volt, hogy mennyit alhattam, de kicsit sem éreztem magam kipihentnek, mikor felébredtem. Nem nyitottam ki a szemeimet, csak álmosan szuszogtam és puha, meleg párnámhoz dörzsöltem az arcom. Ahogy azonban kezdtem egyre éberebb lenni, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem egy párnát, hanem valami egészen mást szorongatok. A szemeim kipattantak, meglepetten pislogva néztem fel és Harry arcával találtam szemben magam alig néhány centire az enyémtől. Zavartan megköszörültem a torkom és sietve hátrébb húzódtam, míg hátam valami keménynek nem ütközött. Kezeimet ijedten öleltem magamhoz, szívem hevesen vert. Nem értettem, hogy miért alszunk egy ágyban, hogy miért jöttem ennyire zavarba, és hogy miért fáj megállás nélkül a hasam. Harry a könyökére támaszkodva ülő helyzetbe tornázta magát és néhány hosszú, feszült pillanatig csak meredt rám azokkal a nagy, zöld szemeivel.

- Jobban vagy már? Eléggé ki vagy pirulva - szólalt meg halkan, majd előre nyúlt és meleg tenyerét a homlokomra helyezte. Összerezzentem az érintésére, mire sietve visszahúzta a kezét.

- Nem érezlek lázasnak... - jegyezte meg összevont szemöldökkel. Közben lassan forogni kezdtek a fogaskerekek az agyamban és végre beugrott a tegnap este. Az egész olyan hatást keltett, mint egy zavaros rémálom. Körülnézve a szobában arra is sikerült rájönnöm, hogy a nappaliban vagyunk, a kanapén, és hogy az a kemény valami, amihez éppen hozzá simulok, a háttámla. A napszakra csak az ablakot fedő deszkák résein beáramló halovány napsugarakból következtethettem, de úgy ítéltem meg, hogy késő délután felé járhat az idő. Vagyis lényegében az egész napot átaludtam. Ezzel még nem is lett volna különösebb baj. A probléma ott kezdődött, hogy úgy éreztem, tudnék aludni még legalább egy hetet. 

Harry várakozó tekintete hamar eszembe juttatta, hogy nemrég a hogylétem felől érdeklődött, én pedig még nem adtam választ. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit kéne mondanom. A fejem lüktetett, émelyegtem és a hasam is fájt. Mit is mondott Harry? Ja igen... ételmérgezés.

- Azt hiszem, hogy... jobban vagyok - feleltem végül bizonytalanul. Ő csak bólintott, felkelt a kanapéról és a kezembe nyomott egy nagy pohár vizet. Felültem és engedelmesen inni kezdtem. Az evésnek már csak a gondolatától is liftezni kezdett a gyomrom, de úgy éreztem, hogy egy zuhany jól esne. Álmosan dörzsölgetve a szememet csúsztam ki a kanapé szélére és az üres poharat Harrynek adtam.

- Feküdj vissza nyugodtan - mondta sietve, mikor rájött, hogy épp felállni készülök.

- Előbb szeretnék lezuhanyozni - feleltem elszántan. Harry egy darabig csak rosszallóan meredt rám, majd nagyot sóhajtott és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Rövid habozás után, kelletlenül ugyan, de elfogadtam a felajánlást és a karjára támaszkodva keltem fel a kanapéról. A hasam jobban fájt ugyan a kelleténél, de néhány bizonytalan lépés után sikerült megtalálnom az egyensúlyom. Elengedve Harryt indultam a lépcsőhöz és a korlátba kapaszkodva lassan, de biztosan haladtam felfelé. Közben egyre több részlet jutott eszembe a tegnap estéből és kezdtem egyre kínosabban érezni magam. Nem akartam, hogy bárki is ilyen elesettnek lásson... Az emeletre érve a háló felé indultam, de Harry, aki egész eddig mögöttem araszolva követett, egyből a fürdő felé irányított, mondván hogy majd ő hoz nekem tiszta ruhát. Beletörődötten sóhajtottam fel és követtem az utasítást. A kád szélén ülve várakoztam. Meglepett, hogy Harry ennyire... gondoskodó, és bár jól esett, hogy valaki törődik velem, mégis kicsit kellemetlenül érintett. Nem szerettem mások terhére lenni. Mikor végre felbukkant az ajtóban egy kupacnyi tiszta ruhával, átvettem őket tőle, halkan megköszöntem és minden további nélkül bezárkóztam a fürdőbe. Hosszan elidőztem a zuhany alatt. Hagytam, hogy a forró cseppek végigszaladjanak a hátamon, miközben homlokomat a csempének nyomtam. A hasam megállás nélkül fájt, ami további aggodalomra adott okot. Talán Harrynek igaza van... Talán tényleg csak egy egyszerű gyomorrontás. De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi van, ha mégsem. Ha ez valami sokkal komolyabb... Nem is tudom, mondjuk egy... vakbélgyulladás? Egyre növekvő félelem kerített hatalmába, kiszorítva minden levegőt a tüdőmből. Remegve zártam el a csapot és szó szerint kiestem a fülkéből. Megkapaszkodtam a mosdókagylóban és zihálva kaptam magamra a törülközőm. Nem akartam meghalni, már nem. Amióta csak elkezdődött ez az egész, rettegtem, hiszen a jelenlegi körülmények között bármelyik nap lehetett az utolsó. A betegség gondolata azonban még soha nem fordult meg a fejemben, pedig ez is egy igen komoly veszély. Nincsenek gyógyszerek, orvosok, kórházak, vagy internet, hogy információt szerezzünk... Mély levegővételekkel próbáltam lenyugodni. Tudtam, hogy felesleges ilyeneken aggódnom, hiszen nincs semmi, amit tehetnék. Hinni akartam Harrynek, meggyőzni magamat is, hogy ez nem több egyszerű gyomorrontásnál. Megtörölköztem és sietve magamra kaptam a tiszta ruhákat. Fáradtnak és erőtlennek éreztem magam, alig vártam, hogy visszafekhessek az ágyamba. Az ajtón kilépve Harryvel találtam szemben magam, aki a túlsó falnak dőlve várakozott komor arccal és keresztbe font karral. Nem szólt semmit, csak nézett rám kérdőn, én pedig halvány mosolyra húztam a szám, hogy jelezzem, jól vagyok. Fáradt léptekkel indultam lefelé a lépcsőn, de sokkal bizonytalanabbnak éreztem magam, mint felfele jövet. Félúton megtorpantam, mikor szédülni kezdtem, de a következő pillanatban Harry tűnt fel mellettem és átkarolta a derekam. 

- Várnunk kéne az indulással... - jegyezte meg, miközben lefelé indultunk. Ijedten kaptam felé a fejem. Nem, én nem akartam, hogy miattam kelljen várnunk. Nem akartam teher lenni és nem akartam hátráltatni. Maradjunk csak szépen a tervnél.

- Nem, minden rendben. Holnapra jól leszek, csak aludnom kell egyet - feleltem, és nem csak őt, de magamat is próbáltam győzködni. Harry néhány pillanatig kétkedve nézett rám, majd nagyot sóhajtott.

- Meglátjuk - felelte végül. Leérve a nappaliba egyből a kanapéra rogytam. Megittam egy pohár vizet és bebújtam a takaró alá. Összegörnyedve húztam fel a térdeim, abban bízva, hogy így majd kevésbé fog fájni a hasam...

- Szólj, ha bármire szükséged lenne. Itt leszek a földszinten - közölte Harry, miközben megigazgatta a takaróm. Akaratlanul is mosoly kúszott az ajkaimra. Soha nem gondoltam volna, hogy van egy ilyen anyáskodó oldala is... de kifejezetten aranyos volt. Hümmögve bólintottam és lehunytam a szemeim. Most, hogy ismét egyedül maradtam a gondolataimmal, ismét elfogott az aggodalom ezzel az egész hasfájásos dologgal kapcsolatban, de szerencsére túl fáradt voltam ahhoz, hogy sokáig forgolódjak. Pillanatokon belül sikerült álomba merülnöm.

Hangos csörömpölésre riadtam fel. Torkomban dobogó szívvel ültem fel és ijedten pillantottam körbe. A hang a konyha felől jött, és elfojtott szitkozódás követte. Néhány pillanat múlva Harry dugta be göndör fejét az ajtón és bűnbánó tekintettel nézett rám.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni... - mondta halkan, miközben beljebb lépett. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és halkan felnevettem. Nagyot ásítva kezdtem nyújtózni és a bedeszkázott ablakra pillantottam. Odakint már felkelt a nap, talán délelőtt lehetett...

- Hogy érzed magad? - kérdezte Harry miközben fürkésző szemekkel mért végig.

- Sokkal jobban, mint tegnap - feleltem mosolyogva. A hasam ugyan még fájt egy kicsit, de jóval kipihentebbnek éreztem magam. Hogy szavaimat nyomatékosítsam, le is másztam a kanapéról. 

- Indulhatunk - közöltem teljes határozottsággal. 

- Biztos vagy benne? - kérdezte Harry óvatosan, mire bólintottam. A kanapé támlájára terített farmeremhez léptem és sietve belebújtam. Azt hiszem az lehetett a legfőbb jele annak, hogy már jobban vagyok, hogy a következő gondolatom az volt, hogy mi a reggeli. A konyhába érve megfogadva Harry tanácsát csak egy kis szelet kétszersültet ettem. Ezután nekiláttunk a pakolásnak, és én végig magamon éreztem Harry aggódó tekintetét. Persze amint felé pillantottam oldalra kapta a fejét, mintha mi sem történt volna. Magamban jókat szórakoztam rajt, tényleg nagyon aranyos volt, ahogy aggódott. Mivel már napokkal ezelőtt elkezdtük összeszedni a szükséges dolgokat, viszonylag hamar végeztünk. A fegyvereinket magunkra csatoltuk, a többi cuccot pedig kétfelé osztottuk és a táskáinkba tettük. Ahogy közeledett a pillanat, hogy magunk mögött hagyjuk a házat, egyre inkább akartam maradni. Talán nem csupa jó emlék kötött ide... de volt néhány pillanat, amikor úgy éreztem, mintha minden rendben lenne. Mintha nem épp az apokalipszis kellős közepén lennénk. Mintha valami több is várna ránk... nem csak fájdalom és szenvedés. Nagyot sóhajtva vettem a vállamra a táskám és meglepetten szembesültem vele, hogy jóval könnyebb, mint azt vártam.

- Mehetünk? - kérdezte Harry, ahogy mellém lépett. Keserű mosollyal az arcomon bólintottam. Vetettem még egy utolsó pillantást a nappalira, majd machetével a kezemben kiléptem az ajtón. A nap állásából ítélve nem sokkal múlhatott dél, a levegő nyirkos és hűvös volt. Mindenre készen vágtunk neki a kihalt utcának, ahol se élő, se holt nem járt. A térkép Harrynél volt, így rábíztam a vezetést, én csak szótlanul követtem, miközben a mellettünk elhaladó üres házakat lestem. A kisváros fénykorában sem lehetett valami forgalmas, de a most ránk telepedő, nyomasztó csendben nem hallatszott más, csak lépteink tompa visszhangja. Hamarosan a kanyargós utca, amin eddig haladtunk egy kereszteződésben találkozott az autópályával. Kiérve a városból mindkét oldalról magas fenyők vettek minket körül, mögöttük a távolban hófedte hegycsúcsok magasodtak. Előttünk szanaszét heverő, piros bóják és magukra maradt markológépek jelezték egy félbemaradt építkezés nyomait. Ahelyett, hogy egyenesen haladtunk volna tovább a sűrű erdőbe vesző, minden bizonnyal a hegyek felé vezető úton, jobbra kanyarodtunk, a következő város irányába. A táj jó ideig nem változott. Hosszú kocsisorok mellett haladtunk el, a fenyőerdőt pedig csak ritkán szakította meg egy-egy keskeny ösvény. A végtelen eget félig áttetsző felhőfátyol takarta, utat engedve a szikrázó napsütésnek. A friss hegyi levegő azonban ennek ellenére is hűvös maradt. Mindketten gondolatainkba merülve, némán sétáltunk egymás mellett, de egyáltalán nem éreztem kínosnak a csendet. Sokkal inkább volt megnyugtató. A szemem sarkából láttam, hogy Harry néha vetett felém egy-egy fürkésző pillantást, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy megvagyok-e. Nehéz volt visszatartanom a mosolyom, mikor rajta kaptam. 

Számításaink szerint nagyjából három óráig fog tartani, míg elérjük a következő várost. Alig negyven perce lehettünk úton, de nekem már most elegem volt a sétából. A hasfájásom ugyan nem rosszabbodott, de még mindig nem éreztem úgy, hogy erőm teljében lennék. Hamarosan azonban a hegy oldalába értünk, ahol az összefüggő fenyőerdőt sziklás, völgyes táj váltotta. Tőlünk jobbra meredek sziklafal húzódott, még több fával és egy újabb hegyi úttal a magasban. Balra ezzel szemben rozsdás korlát feszült, alattunk pedig feltárult az erdőkkel és patakokkal tarkított völgy. A gyönyörű látványt a távolban derengő fehér hegycsúcsok koronázták meg, éles kontrasztot adva az ég ragyogó kékségével. Néhány perc erejéig minden problémámról megfeledkeztem, ahogy a tájban gyönyörködtem. Ez a gondtalanság azonban nem sokáig tartott, hamarosan ugyanis egy több méter magas sziklafal keresztezte az utunk.

- Itt meg mi történt? - kérdeztem elhűlten, miközben az előttünk magasodó törmeléket figyeltem. 

- Gondolom leomlott az út. Talán egy vihar, vagy hasonló miatt - felelte Harry elgondolkodva, miközben a magasba nézett, a fölöttünk futó útra, ahonnan a sziklaomlás indulhatott. 

- Most mi legyen? - tettem fel a kérdést kétségbeesetten. Alattunk mély szakadék, mellettünk megmászhatatlan sziklafal, előttünk sikamlós kőhalom... 

- Nem is olyan rég elhaladtunk egy hegyi ösvény mellett... Talán megpróbálhatnánk arra - ajánlottam bizonytalanul, mire Harry csak megrázta a fejét.

- Azok az ösvények nincsenek rajta a térképen. Ha letérünk az országútról könnyen eltévedhetünk - felelte, miközben összevont szemöldökkel méregette a sziklákat - Meg kell próbálnunk megmászni.

Kétkedő tekintettel meredtem rá. Nem mondom, hogy nekem nem fordult meg a fejemben az ötlet... de a törmelék legalább öt méter magas és nem túl stabil. Elég egy rossz lépés és már gurulunk is lefelé a szakadékba...

- Biztos vagy benne? - kérdeztem bizonytalanul.

- Van más lehetőségünk? - felelte Harry és határozott léptekkel indult az akadály felé. Ajkaimat mély, reszketeg sóhaj hagyta el, ahogy torkomban dobogó szívvel követtem. Az út belső végén kezdtünk neki a mászásnak, ahol a törmelék ugyan magasabb volt, de így legalább távolabb lehettünk a szakadéktól. Lassan haladtunk felfelé, mivel nehezen találtunk biztos fogást, az apró kövek gurulva szaladtak ki alólunk. Nagyjából félúton járhattunk, mikor Harry lábai alatt megremegett az egyik szikla. Mindketten mozdulatlanná dermedtünk, de már késő volt. Elég volt egyetlen követ megmozgatnunk ahhoz, hogy hangos robajjal meginduljon az omlás. Épp időben sikerült megkapaszkodnom a hegyoldal stabil falában. Harry után nyúltam, de mielőtt megragadhattam volna felém nyúló kezét, kicsúszott alóla a talaj és a legördülő kövekkel együtt a szakadék felé sodródott. Csak álltam ott dermedten és tétlenül néztem, ahogy a sziklák maguk alá temetik.

Trailer

Sziasztok!♥

Már régóta gondolkodom egy traileren, most végre sikerült megvalósítanom:D Remélem tetszik!^^ 

10.fejezet

ITT VAGYOK! Nem is tudom, hogy mit mondjak... Nagyon sajnálom, hogy így megvárakoztattalak titeket. Ha tudnátok, hogy hányszor estem neki ennek a fejezetnek... De az előző részhez érkezett kommentek rengeteg motivációt adtak, hogy újra nekiálljak az írásnak:D Elmondhatatlanul hálás vagyok értük, a sírás kerülgetett, mikor olvastam őket:') Nagyon remélem, hogy még érdekel titeket a folytatás, a továbbiakban megpróbálom kicsit összeszedni magam, ígérem. Arra gondoltam, hogy ha lenne rá igény, talán egy facebook csoportot is létrehozhatnék, ahol nyomon lehetne követni az új rész alakulását, és lehetne zaklatni is, ha késne a folytatás^^

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

HARRY STYLES

Louis laposakat pislogva, ködös tekintettel nézett rám, mikor felrángattam a földről. Remegő ujjakkal töröltem le a homlokán végigfolyó vért és aggódó tekintettel mértem végig. Bőre a gyenge fényben halott fehérnek tűnt és alig állt a lábán. Mikor kezét a szája elé kapta és előre görnyedve próbálta visszafojtani az öklendezést, a könyökénél tartva a nappali bal oldaláról nyíló mosdó felé rántottam. Alig ért a WC fölé, már hányt is, remegő kézzel támaszkodva a kagylón. Izzadt tenyerei csúsztak a nyirkos porcelánon, gyenge lábai meg-megrogytak, de ott álltam mellette és tartottam, átölelve derekát. Hosszú percek teltek el, mire végre abbahagyta. Megtörölgettem az arcát és leültettem a falhoz. Felhúzta térdeit, hátát a hideg csempének döntötte és arcát fájdalmas grimaszra húzta, miközben halkan lihegett. Leguggoltam mellé, majd félresöpörtem homlokához tapadt nedves tincseit, hogy megvizsgálhassam a halántéka mentén húzódó sebet. Vérzett, de nem tűnt súlyosnak. A mosdókagyló szélén lógó törülközőért nyúltam, bevizeztem, majd gyengéd mozdulatokkal törölgetni kezdtem az arcát. Felemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek.

 - Hol fáj? - kérdeztem rezzenéstelen arccal, erősen koncentrálva arra, hogy ne mutassam ki egyre növekvő aggodalmam.

 - A... hasam - lihegte Louis erőtlenül. Kétségbeesetten csillogó, fáradt szemeit látva tudtam, hogy bármi történjék is, nekem nyugodtnak kell maradnom. Vettem egy mély levegőt, hogy leküzdjem a szívemet szorongató jeges félelmet és végiggondoltam a tüneteket. Bár Louis izzadt és remegett, az arca teljesen sápadt volt és a homlokát sem éreztem melegnek, tehát a lázat kizárhattam. Hasfájás, hányás... talán ételmérgezés?

 - Ettél egy halkonzervet, igaz? Meghagytam neked az egészet, mert én nem szeretem a halat. Romlott lehetett és minden bizonnyal ételmérgezést kaptál. Csak hagyd, hogy kijöjjön, aminek ki kell és pár nap múlva már kutya bajod sem lesz - hadartam. Nem csak őt, de magamat is győzködnöm kellett. Képtelen voltam szembe nézni a gondolattal, hogy Louis betegsége könnyen lehet súlyosabb is, mint egy gyomorrontás és nincsen sem orvos, sem internet, hogy segítséget szerezzek. Ha viszont beigazolódik a sejtésem, csak arra kell figyelnem, hogy pótolja a folyadékveszteséget és pihenjen. 

 - Oké. Figyelj rám - fogtam kezeim közé az arcát és fáradt szemeibe néztem - Most az a legfontosabb, hogy ne száradj ki, vagyis sokat kell innod. Hozok neked vizet, mindjárt jövök.

Mikor megpróbáltam felállni, hogy a konyhába induljak, Louis megragadta a karom és úgy kapaszkodott belém, mintha csak az élete múlna rajta. Könnyektől vörös, kétségbeesett szemei láttán nagyot dobbant a szívem. Olyan védtelennek, olyan sebezhetőnek tűnt, hogy legszívesebben csak szorosan magamhoz öleltem volna, hogy érezze, nincs egyedül. Finoman lefejtettem magamról a kezét, majd biztatóan megszorítottam.

 - Minden rendben lesz. Ígérem - mondtam határozottan és elmosolyodtam. Louis csak bizonytalanul bólintott, és ezúttal hagyta, hogy felálljak. A konyhába siettem, lekaptam egy nagyobb poharat a polcról, majd tele töltöttem hideg vízzel. Mikor visszaindultam a mosdóba, a kezem megremegett, a víz pedig a földre loccsant. Megtámasztottam a poharat a pulton és nedves, reszkető kezemmel a hajamba túrtam. Összeszorítottam a szemeim és mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugodni. Sosem kezeltem valami jól az ilyen helyzeteket. A gondolat, hogy elveszíthetem Louist olyan mértékű rettegéssel töltött el, hogy úgy éreztem beleőrülök. Tudtam, hogy szüksége van rám és hogy az ő érdekében is nyugodtnak kell maradnom, egyedül ez tartotta tisztán a gondolataimat. Kellett még néhány pillanat, hogy összeszedjem magam, majd megragadtam a poharat és ezúttal teljes határozottsággal siettem a fürdőbe. 

Louis lehunyt szemekkel, fejét a hideg csempének döntve ült a fal tövében. Közeledő lépteim zajára összerezzent, ködös tekintettel nézett rám, miközben mellé térdeltem és remegő kezeibe adtam a poharat.

 - Csak lassan - utasítottam és a lehető legnyugodtabb arckifejezésemmel figyeltem, ahogy óvatosan belekortyol a vízbe. Mikor a hasához kapott, kivettem a kezéből a poharat és összeszorult gyomorral néztem, ahogy a WC kagylóhoz kúszik és ismét hányni kezd. Gyűlöltem ezt a tehetetlenséget, fogalmam sem volt, hogy hogyan tudnék enyhíteni a szenvedésén. Végül csak mellé kúsztam és bizonytalanul a hátára helyeztem a kezem. 

 Minden kétséget kizáróan ez volt életem leghosszabb éjszakája. Mivel Louis fél óránként hányt, úgy döntöttem hogy jobb, ha a fürdőszobában maradunk. Hoztam magunknak takarót és a vízutánpótlásról is gondoskodtam. Én nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, de Louis elég kimerült volt ahhoz, hogy sikerüljön álomba merülnie az ölemben. Miután eltelt pár óra és ő még mindig békésen szuszogott, fejét a combomon pihentetve, kezdtem kicsit fellélegezni. A plafonhoz közeli apró ablakon már beragyogtak az első napsugarak, mikor a fáradtságtól laposakat pislogva lenéztem rá és ujjaimat mogyoróbarna tincsei közé fontam. Gyengéden végigsimítottam az arcán és halkan szólongatni kezdtem. Mocorogni kezdett, majd lassan kinyitotta a szemeit és álmosan pillantott fel rám.

 - Hogy érzed magad? - kérdeztem biztató mosolyra húzva a szám.

 - Fáradtan... - felelte elhaló hangon és ismét lehunyta a szemeit.

 - Fáj még a hasad? - érdeklődtem. Alig észrevehetően megrázta a fejét és folytatta a békés szuszogást. Bár ő túl kimerült volt a panaszkodáshoz, én úgy ítéltem meg, hogy itt az ideje visszabújni az ágyba. 

 - Visszamegyünk az ágyba és utána addig alhatsz, ameddig csak szeretnél - jelentettem ki. Halk morgással jelezte, hogy nem igazán díjazza az ötletet, de azért kinyitotta a szemeit és kis segítséggel sikerült is ülő helyzetbe tornáznia magát. Felkászálódtam a földről és megmozgattam elgémberedett lábaim, amikből közben teljesen kiment a vér. Megvártam, amíg enyhül a tűszúrások ezreinek ható érzés, majd Louist is felsegítettem. Átkarolta a nyakamat és szinte teljes súlyával rám nehezedett, míg én a derekánál fogva tartottam. Bizonytalan léptekkel indultam a nappali felé és megtorpantam a lépcső alján. Nem akartam megkockáztatni, hogy mindketten lezúgjunk, szóval inkább a kanapé mellett döntöttem. Gyors mozdulatokkal kihúztam és megágyaztam a fürdőben is használt paplanokkal és párnákkal. Megitattam Louis-val egy nagy pohár vizet, majd lefektettem és betakargattam. Egy darabig csak ültem a kanapé szélén és néztem, ahogy békésen szuszog, de hamar úrrá lett rajtam a fáradtság. Lassú, óvatos mozdulatokkal másztam mellé, hogy nehogy felébresszem. Megtartva az illendő távolságot a kanapé szélére húzódtam és hosszú percekig csak figyeltem sápadt, alvó arcát és egyenletes légzését. Egy pillanatra sem akartam levenni róla a szememet. Attól féltem, hogy ha elalszom, nem veszem észre időben, ha rosszul van, nem fogok tudni segíteni. Rettegtem, hogy mikor újra kinyitom a szemeim, már nem lesz velem... A fáradtság azonban erősebb volt minden aggodalmamnál. Szemeim újra és újra leragadtak, már csak egy hajszálon múlt, hogy álomba merüljek. A következő pillanatban Louis mocorogni kezdett mellettem, nekem pedig egy pillanat alatt foszlott szerte minden fáradtságom, ahogy aggódva fölé hajoltam. De ő nem ébredt fel, halkan motyogott valamit álmában és közelebb húzódott hozzám. Mozdulatlanná dermedtem, ahogy átvetette karját a derekam felett és átölelt, arcát a vállamba fúrva. Szívem a torkomban dobogott váratlan érintésétől, aminek minden bizonnyal ő maga sem volt a tudatában. Mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni szapora szívverésemet, amit hirtelen közelsége okozott és óvatosan viszonoztam ölelését. Arcomat puha, mogyoróbarna hajába temettem és mélyen belélegeztem az illatát. Egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy minden rendben lesz. Rettegtem a holnaptól, mint minden egyes nap, mióta elkezdődött ez az egész. Fogalmam sem volt, hogy mennyi szenvedés vár még rám, de abban a pillanatban nem is igazán érdekelt. Csak Ő maradjon velem... Bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam tovább ébren maradni. Hamarosan mély, álomtalan alvásba merültem.

9.fejezet

Sziasztok! El sem hiszem, hogy ennyi pozitív visszajelzést kapok, nem is tudjátok, hogy milyen boldoggá tudtok tenni egy-egy kedves kommenttel :) Ne haragudjatok, hogy erre a részre is kicsit többet kellett várni, de itt vagyok Párizsban (Az Eiffel-tornyon láttam egy meleg párt, nagyon cukik voltak :D) és nem igen van netem, meg időm... Remélem azért tetszik a fejezet, nyugodtan írjatok, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! Mindenre fogok válaszolni, de majd csak az otthoni laptopról tudok kommentet írni... (Ne kérdezzétek miért, mert fogalmam sincs:'D) Szombaton érek haza, szóval új rész lehet hogy csak a jövőhéten lesz, de majd igyekszem időt szakítani az írásra:)

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

LOUIS TOMLINSON

 Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, mikor Harry a falhoz vágott. Meg sem tudtam szólalni, csak ijedten pislogtam, miközben teljes testével nekem feszült. Smaragdzöld szemei izzottak a dühtől, nekem pedig kellett pár perc hogy felfogjam, mi is történik. Harry mindig olyan nyugodtnak és visszafogottnak tűnt a szememben, ez a kirohanás már önmagában is meglepett. Mégis, az zavart össze a leginkább, hogy fogalmam sem volt miért ilyen dühös. Ahogy sikerült túllépnem a megilletődöttségen, engem is elöntött az indulat.

 - Mégis mi a bajod? - kérdeztem felemelt hangon.

 - Hogy mi a bajom? Talán az, hogy egy rohadt szó nélkül hagytad el a házat. Vagy hogy majdnem széttépett egy veszett korcs. Nem is tudom! - felelte ingerülten és még erősebben szorított a falhoz. 

 - Mióta kell minden lépésemről beszámolnom neked? Csak meg akartam etetni egy kóbor kutyát, mit kell ebből ekkora ügyet csinálni? - kérdeztem értetlenül.

 - Megetetni? Mégis mire számítottál? Hogy majd hálásan körbeugrál, meg ad egy pacsit? Ezek a dögök már nem azok az aranyos háziállatok, Louis! - kiabálta az arcomba. 

 - Azt hiszed, hogy én nem tudom? Nem kell teljesen hülyének nézned! - vágtam vissza felháborodva - Fel voltam készülve rá, hogy megtámad, oké?

 - Igen? Hát nekem nem tűntél valami felkészültnek! - válaszolta felemelt hangon. Dühösen fújtam ki a levegőt. Pedig igenis ura voltam a helyzetnek! Legalábbis addig, amíg meg nem hallottam Harry hangját a hátam mögül... Tudtam, hogy nem szabadna levennem a szemem a kutyáról, mégis ösztönösen fordultam hátra. Egyszerűen megszűnt minden más körülöttem, és csak rá tudtam koncentrálni. Aztán eldörrent a lövés, a kutya nyüszítve elterült a földön és onnantól kezdve minden pillanatok alatt történt... Harrynek semmi joga nem volt kioktatni! Kezdett elegem lenni ebből az egészből. 

 - Csak mert összezavartál azzal a hirtelen kiáltással! - feleltem dühösen és ellöktem magamtól, hogy kiszabaduljak a szorításából. Hátratántorodott pár lépést, majd ökölbe szorította a kezeit és lángoló tekintettel meredt rám.

 - Egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy egyedül kimenj? - kérdezte, és ezúttal a düh mellett mintha valami más érzelem is hallatszott volna rekedtes hangjában. Valami különös fájdalom, vagy keserűség. Én viszont csak egyre ingerültebb lettem. Még mindig nem értettem teljesen, hogy min van így kiakadva, de nekem rohadtul ne mondja meg, hogy mit tehetek és mit nem!

 - Mintha szükségem lenne bébiszitterre! Akkor hagyom el a házat, amikor akarom! - üvöltöttem, mire Harry egy pillanatra megremegett, smaragdzöld szemein meglepettség futott át, majd még nagyobb düh. Újra felém lépett és fél kézzel a pólómba markolt, majd rántott rajtam egyet. 

 - Sírva könyörögtél, hogy maradjak veled! Most meg hirtelen jó ötletnek tűnik egyedül rohangálni odakint? Én nem... - üvöltötte, mikor hirtelen elcsuklott a hangja - Azok után, hogy én...

 Lehajtotta a fejét, homlokát lassan a vállamra ejtette és vett egy mély levegőt. Pólómat markoló keze megremegett, majd enyhített a szorításon. 

 - Nem teheted ezt velem... - szólalt meg végül, ezúttal halk, elfojtott érzelmektől remegő hangon. Értetlenül meredtem rá, kellett pár pillanat, hogy feldolgozzam ezt a hirtelen hangulatváltást. 

 - Én... - kezdtem bele zavartan, nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Fel akartam emelni a kezem, hogy a vállára tegyem, vagy valami, miközben nekem dől, de nem mertem mozdulni. Nyilvánvaló volt, hogy megbántottam és minden egyes másodperccel nagyobb idiótának éreztem magam. Hiszen tudtam, hogy azért nem akart senkit közel engedni magához, mert rettegett attól, hogy elveszíti a számára fontos személyeket. És most rajtam kívül nincs senkije... Én pedig képes voltam egyedül kimenni, anélkül, hogy szóltam volna.

 - Sajnálom... - nyögtem ki végül. Harry egy darabig meg sem mozdult, végül felegyenesedett, majd szó nélkül otthagyott a nappaliban. Összeszorult szívvel néztem utána, majd nagyot sóhajtottam és vissza indultam a konyhába. Odaléptem a pulton lévő, félbehagyott szendvicsekhez és megkentem májkrémmel a maradék kétszersültet. Közben a mellkasomat szorongató érzés egyre csak nőtt, akárhányszor Harry-re gondoltam, ahogy egyedül duzzog a szobájában. Egy darabig csak üres tekintettel meredtem a hűtőn lévő, különböző városokat ábrázoló színes mágnesekre, majd keserűen felsóhajtottam és hideg ajtajának nyomtam a homlokom. Akkora barom vagyok! Eszembe sem jutott, hogy egy ilyen apróságon így ki fog akadni. Kicsit talán nehezemre esett elképzelni a kezdeti távolságtartása miatt, hogy ennyire... aggódjon értem? Akárhogyis, az a lényeg, hogy nem akartam megbántani. Márcsak azon kellett gondolkodnom, hogy hogyan engeszteljem ki. Rövid tépelődés után végül arra jutottam, hogy keresek egy tálcát, felviszem neki a kaját és evés közben megdumáljuk a dolgot. Annyiszor kérek bocsánatot, ahányszor csak kell! Csak nem haragudhat örökké, nem igaz? Újra a szendvicsek felé fordultam, majd elhúztam a szám a nem túl bizalomgerjesztő látvány miatt. Persze még így is jobb volt, mint a legtöbb étel amihez az apokalipszis kitörése óta hozzájuthattam, de úgy éreztem, hogy most valami különlegesebbre van szükség. A konyhaszekrényhez léptem, kinyitottam az ajtaját és elkezdtem kotorászni a konzervek, lekvárok és egyéb élelmiszerek között. Azon bosszankodtam, hogy fogalmam sincs, milyen ételeket szeret Harry, mikor észrevettem egy palacsintaport. Azonnal felcsillant a szemem, széles mosollyal az arcomon vettem elő és már kutattam is egy serpenyő, meg egy bontatlan üveg olaj után. A palacsintát mindenki szereti! Vidáman dudorászva álltam neki a sütésnek és pár perc múlva már el is készültem. Felpakoltam egy tálcára a szendvicses tányért, két-két palacsintát, és két pohár baracklevet, majd elégedetten szemléltem az eredményt. Mielőtt még elindultam volna a lépcső felé, egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a juharszirupot és rajzoltam vele egy mosolygós arcot Harry palacsintájára. 

 Szívem a torkomban dobogott, mikor felértem az emeletre. Megtorpantam a szülők hálószobájába vezető ajtó előtt és idegesen harapdáltam az ajkaim, miközben azon gondolkodtam, hogy mit mondjak majd neki. Lepillantottam a kezemben tartott tálcára, a mesefigurás poharakra, a mosolygó palacsintára és egyre kínosabban éreztem magam. Az is eszembe jutott, hogy csak leteszem a kaját az ajtó elé, bekopogok és elrohanok, mielőtt kijönne. Persze ezt a gondolatot azonnal el is hessegettem, hiszen azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek. El kell mondanom, hogy tudom, hogy hülyeséget csináltam és megbántam, meg hogy bízhat bennem és nem fog többet előfordulni. Igen, valami ilyesmit, menni fog ez. Nagyot sóhajtottam, majd a tálcát az egyik kezemen egyensúlyozva bekopogtam. Nem vártam meg, hogy kikiabáljon vagy ilyesmi, inkább csak jelzésnek szántam, szóval egyből be is nyitottam. A szobába érve a várt látvány fogadott, Harry az ablak mélyedésében ült felhúzott térdekkel és elmerengve nézte az utcát. Pár pillanatig csak álltam tanácstalanul, mire végre felém fordult. Arca komor volt, de már korántsem tűnt annyira dühösnek, vagy szomorúnak. Inkább olyan... közömbösnek. Tetőtől talpig végigmért, majd pillantása megakadt a kezemben tartott tálcán. Egy darabig csak szótlanul néztük egymást. Aztán beugrott, hogy most jön az, amikor én mondok valamit. Megköszörültem a torkom és egy magabiztosnak szánt mosollyal próbáltam leplezni a zavarom, miközben elhelyezkedtem törökülésben a puha szőnyegen és magam elé tettem a tálcát. 

 - Szóval... - kezdtem bele a földet bámulva - Csak azt akartam mondani, hogy hülyeség volt egyedül kimennem, és sajnálom. Többször nem fordul elő.

 Vallomásomat hosszú, nyomasztó csend követte. Tekintetemmel még mindig a szőnyeget pásztáztam, miközben idegesen tördeltem a kezeimet és vártam, hogy mondjon valamit. Mikor a csönd túl hosszúra nyúlt, óvatosan felpillantottam. Szívem nagyot dobbant, mikor láttam, hogy mosolyog, arcán megjelentek apró gödröcskéi. Lemászott a párkányról, majd leült velem szemben a földre, a tálca túloldalára.

 -Ez most komoly? Mosolygós palacsinta? Hány éves vagy, öt? - kérdezte nevetve, de vidáman csillogó szemeiben nyoma sem volt a gúnynak. Elégedett mosolyra húztam a számat, majd elvettem a tányérról az egyik májkrémes szendvicset.

 - Idén leszek 21 - feleltem, mielőtt beleharaptam volna. Tudtam, hogy nem szánta komolynak a kérdést, de most hogy így jobban belegondoltam, még nem beszéltük meg, hogy ki hány éves. Persze mindig is gyanítottam, hogy nagyjából egykorúak vagyunk, de azért kíváncsi voltam a pontos számra.

 - Én 18 vagyok - válaszolta, majd követve példámat ő is nekilátott az evésnek. Kicsit meglepett, hogy én vagyok az idősebb, tekintve a magasságbeli különbségeket. Sőt, ami azt illetti, Harry minden tekintetben érettebbnek tűnt nálam... Gondoltam magamban, miközben jóízűen kortyolgattam a baracklét a mesefigurás poharamból.

 - Nem is emlékszem mikor ettem utoljára palacsintát! - dőlt hátra elégedetten Harry, miután végzett az evéssel - Kár, hogy ilyet nem tudunk enni útközben...

 - Vihetnénk egy serpenyőt - vontam vállat vigyorogva.

 - Ja. Meg egy tűzhelyet - vágta rá nevetve.

 - Vagy maradhatnánk itt... - mondtam halkan, mire Harry is elkomorodott.

 - Tudod, hogy nem tehetjük - sóhajtott fel, én pedig szomorkásan elmosolyodtam. A következő pillanatban átnyúlt a tálcák fölött és megragadta a kezem. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem, zavartan meredtem rá. Maga felé fordította a tenyerem és összevont szemöldökkel méregette.

 - Fáj még? - kérdezte végül. Ekkor esett csak le, hogy a sebemet nézi. A vágás már gyógyulóban volt, csak egy rózsaszínes vonal utalt a jelenlétére.

 - Már nem - feleltem és zavartan felnevettem. Rám mosolygott, majd elengedett, nekem pedig lassan visszatért normálisra a pulzusom. Nem is értettem, hogy mért jöttem hirtelen zavarba. 

 A nap hátralévő része ijesztő gyorsasággal telt el, nekem pedig egyre kevésbé volt kedvem elmenni ebből a házból. Délután elkezdtük számba venni a készleteinket, hogy eldönthessük miket vigyünk magunkkal. Harry kitisztította az összes fegyvert, én pedig összeszedtem a konzerveket és más tartós élelmiszereket. Az udvarhoz tartozó konyhakertben találtunk néhány szem paradicsomot, paprikát, meg répát, amiknek egy részét fel is használtam az ebéd készítéséhez. Miután lefürödtünk, még beszélgettünk egy kicsit a nappaliban, majd felmentünk az emeletre lefeküdni. Ahogy tegnap este, most is hamar elnyomott az álom, az éjszaka közepén azonban arra ébredtem, hogy fáj a hasam. Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehetett az idő, talán már elmúlt éjfél. Forgolódtam, próbáltam visszaaludni abban a reményben, hogy reggelre majd elmúlik, de ahelyett, hogy enyhűlt volna, inkább csak erősödött a fájdalom. Ide-oda vergődtem álom és ébrenlét között, a gyomrom émelygett, és akárhányszor lehunytam a szemem, szörnyű rémálmok törtek rám. Az egyik pillanatban még melegem volt, a másikban már a hideg rázott. Izzadtságtól nedves bőröm a lepedőhöz tapadt. Szemeim leragadtak a fáradtságtól, mégsem tudtam egyhelyben maradni, folyamatosan forgolódtam. De nem számított hogy fordultam, a hasamat kínzó fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált. Mikor úgy éreztem, hogy nem bírom már tovább, ledobtam magamról a takaróm és felültem. Ahogy kikeltem az ágyból lüktető fájdalom hasított a fejembe és megfordult körülöttem a szoba. Kezemet a hasamra szorítottam és meggörnyedt háttal szédelegtem az ajtó felé. Levegőt venni is nehezemre esett, zihálva támaszkodtam meg a fal mellett álló szekrényen. Nagyokat nyelve próbáltam leküzdeni a hullámokban rám törő hányingert, kezeim megremegtek, mikor a homlokomhoz emeltem őket, hogy letöröljem az izzadtságot. Csak arra tudtam gondolni, hogy eljussak a konyháig, igyak egy nagy pohár vizet és bevegyek egy adag fájdalomcsillapítót. Ahogy elindultam lefelé a lépcsőn, éreztem, hogy lábaim elgyengülnek. Már csak néhány fok volt hátra, mikor a látásom homályosodni kezdett. A lépcső felett derengő lámpa lidérces fénye táncot járt a falon, ahogy izzadtságtól nedves talpam megcsúszott a sima fán. Remegő kezemmel a korlátért nyúltam, de csak a levegőbe markoltam, mielőtt zuhanni kezdtem a föld felé. Még éreztem az egész testemen végigszaladó fájdalmat, ahogy a világ táncol körülöttem, a szőnyeg puha szálait az arcomon és a homlokomon végigfolyó meleg nedvességet. Az utolsó amire emlékszem a hátam mögül felhangzó, tompa léptek zaja és egy mélységesen zöld szempár.

8.fejezet

Sziasztok! Meghoztam a 8.fejezetet, ezúttal késés nélkül^^ El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok a sok kommentért! És persze a pipákat és a 29 feliratkozót is nagyon köszönöm :) Remélem ez a rész is tetszeni fog!

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

HARRY STYLES

 A sárga falakkal körülvett hálószobából egyetlen, hatalmas ablak nyílt az utcára, aminek párkánya elég széles volt ahhoz, hogy kényelmesen felülhessek rá. Ölemben egy kopott bőrkötéses könyvet tartottam felhúzott térdeimnek támasztva és hátamat a hideg falnak vetve végigpörgettem a gyűrött lapokat. Minden oldalon egy-egy rajz köszönt vissza rám. A kusza vonalakból álló vázlatok ezernyi érzelmet és emléket ébresztettek bennem, fájó ürességet hagyva maguk után. Mikor az első üres oldalhoz értem, előhúztam egy ceruzát és egy radírt a mellettem heverő bőr tokból és nekiláttam a rajzolásnak. Az ablakon beragyogó első napsugarak ezüstösen csillogtak a grafiton. Felpillantottam a füzetemből, hogy körbenézzek. A franciaágy melletti mahagóni éjjeliszekrényen egy digitális óra számlapja derengett a szoba félhomályában. Ahogy sejtettem, még csak alig múlt hat óra. Abban reménykedtem, hogy most, hogy viszonylag biztonságban vagyok, többet tudok majd aludni. A rémálmok azonban nem hagytak nyugodni. Mikor fél órával ezelőtt zakatoló szívvel, izzadtan és rémülten felriadtam, nem is próbáltam visszaaludni. Túl sok gondolat kavargott a fejemben. Újra és újra lejátszódott előttem a tegnap este, ahogy álltunk a csillagok alatt, és Louis megölelt. Olyan álomszerűnek tűnt az egész, alig akartam elhinni, hogy valóban megtörtént. Éreztem kezének meleg érintését a mellkasomon, ahogy testünk egymáshoz simul. Már csak a puszta gondolattól is hevesebben vert a szívem és ez megijesztett. Ingerült mozdulattal nyúltam a radírért, hogy harmadjára is újrakezdjem a rajzot. Hiába láttam magam előtt megdöbbentő részletességgel a vonásait, képtelen voltam őket papírra vetni. Vagy csak túl zaklatott voltam a rajzoláshoz. Egy lemondó sóhaj kíséretében becsuktam a könyvet és a földre ejtettem. Tompa puffanással landolt a parkettán, én pedig az ablak rozsdavörös keretének döntöttem a fejem és néztem az üvegen versenytfutó esőcseppeket. 

 Mindig is nehezemre esett közel engedni magamhoz másokat. Hozzászoktam már ahhoz, hogy egyedül kell boldogulnom és soha nem bíztam senkiben. Mégis, mikor Louis elém lépett, magához ölelt és arcát a vállamba fúrta, egyszerűen ledermedtem. Képtelen voltam hátra lépni, vagy ellökni magamtól. Gondolkodás nélkül fontam köré a karjaim és különös fájdalom járt át, mikor éreztem, ahogy nedves könnyei átáztatják a pólóm és egész teste rázkódik a sírástól. Sebezhetőnek tűnt, törékenynek, és ez végtelen aggodalommal töltött el. Most sem értettem igazán, hogy mi ez a megmagyarázhatatlan érzés, de abban biztos voltam, hogy magam mellett akarom őt tartani. Hosszú idő után először éreztem azt, hogy szükségem van valaki másra is és hogy nem akarok többé egyedül lenni. 

 Pillantásom az ablakról az ajtóra vándorolt. Azon töprengtem, hogy Louis alszik-e még. Valószínűnek tartottam, mert nem hallottam mozgást a szomszéd szoba felől. A tegnap esti kirohanása eléggé megijesztett. El tudtam képzelni, hogy milyen szörnyű dolgokon mehetett keresztül és tisztában voltam vele, hogy sokan nem bírnák elviselni ezt a nyomást, az állandó rettegést és a kilátástalanságot. Az, hogy idáig eljutott, már magában bizonyítja, hogy milyen erős lelkileg, mégis folyamatosan kísértett a gondolat, hogy bármelyik percben összeomolhat. De ez nem történhet meg, nem most, amikor végre találkoztunk. Hiszen neki is elmondtam, hogy nincs többé egyedül, rám támaszkodhat. 

 Halk motoszkálás, majd tompa léptek zaja zökkentett ki a gondolataimból. Pár pillanattal később láttam, ahogy Louis elsétál a szoba nyitott ajtaja előtt, majd megtorpan és visszalép. Szemei meglepetten csillogtak, mintha nem számított volna rá, hogy itt talál. Rövid hezitálás után végül belépett, tekintete egyből a szoba végében lévő franciaágyra siklott. A holttesteket eltemettük, kiszellőztettünk, lehúztuk a véres ágyneműt, az emlék azonban ugyanúgy megmaradt. Láttam rajta, hogy nem szívesen tartózkodik a szobában, de nem fordult meg, hanem beljebb lépett és újra rám emelte tekintetét. Rejtett aggodalommal mértem végig, kutattam valami jel után, ami az összeomlásra utalhat. Nem viselt mást, csak egy boxert és egy fekete pólót, karja libabőrös volt a hűvös, reggeli levegőtől. Kusza tincsei szanaszét álltak, tengerkék szemeivel álmosan pislogott. A tegnapi kétségbeesésnek azonban nyoma sem volt. A kezdeti zavar után meleg mosolyra húzta száját, egészen felszabadultnak tűnt.

 - Nem tudsz aludni? - kérdezte halkan.

 - Csak néhány rossz álom. Feküdj vissza - feleltem és halványan elmosolyodtam. Egy darabig csak nézett rám, mintha a válaszon gondolkodna, de végül nem szólt semmit és kiment a szobából. A folyosóra érve azonban a lépcső felé fordult, pár pillanattal később pedig tompa csörömpölést hallottam a konyha felől. Összevont szemöldökkel meredtem az ajtó irányába, majd felsóhajtottam és lenyúltam a könyvemért. Nem nyitottam ki, csak végigsimítottam a kopott kötésen és kibámultam az ablakon. A töredezett aszfalton álló pocsolyák vize remegett a szemerkélő esőben. A szemközti ház mögül egy járkáló botladozott elő, középkorú nő, csomókba tapadt, barna hajjal és koszos, szakadt ruhával, amit csak az alvadt vér tapasztott rothadó testéhez. Eszembe jutott, hogy milyen volt, amikor még minden egyes alkalommal kihagyott egy ütemet a szívverésem, amikor láttam egy élőholtat. A gyomrom még mindig felfordul a látványuktól, de nem hiszem, hogy ez valaha is változni fog. Hiába nézek szembe a kétlábon járó halállal minden egyes nap, ehhez nem lehet hozzászokni. 

 Pár perc múlva újra hallottam a lépteket. Louis két bögre gőzölgő teával a kezében tért vissza. Az egyiket egy mosoly kíséretében átnyújtotta nekem, majd a könyvespolc melletti sarokban álló fotelba huppant. Nem mozdultam a párkányról, de megfordultam, hogy szembe nézhessek vele. Lassan az egész testemben szétáramlott a meleg, ahogy kortyolni kezdtem a teát. Louis felhúzott térdekkel ült, mindkét tenyerével átölelve a gőzölgő bögrét és angyali mosolyra húzta ajkait, miközben tengerkék szemeivel engem nézett. Mogyoróbarna tincsei aranyként ragyogtak a reggeli fényben, nekem pedig hirtelen nehezemre esett levegőt venni. Néha megdöbbentett, hogy mennyire gyönyörűnek láttam. Mosolya azonban lassan halványodni kezdett, ahogy a gondolataiba merült.

 - Gyakran vannak rossz álmaid? - kérdezte aggódva. Csak nehezen sikerült elszakítanom róla a tekintetem, hogy kibámuljak az ablakon, miközben a válaszon gondolkodtam.

 - Minden egyes alkalommal, mikor lehunyom a szemem... - feleltem végül halkan, majdhogynem suttogva. - Legalábbis azóta, hogy... - kezdtem bele, de elcsuklott a hangom. Éreztem a torkomat szorongató gombócot, ahogy felszínre törtek az emlékek. Az a bizonyos éjszaka, ami álmomban sem hagy nyugodni és amit sohase fogok tudni elfelejteni, bármennyire is szeretném. Nem számít mennyi idő telik el, a mellkasomat égető fájdalom nem akar enyhülni...

 - Hé, minden rendben - mondta Louis nyugtató hangon - Ha készen állsz beszélni róla, én itt leszek. - tette hozzá és bátorítóan elmosolyodott. Szavai különös melegséggel töltöttek el. Ekkor értettem meg igazán, hogy mennyit is jelent az, hogy Louis itt van mellettem, még ha egyenlőre nem is állok készen erre a beszélgetésre.

 - Köszönöm - feleltem egy őszinte mosoly kíséretében és nagyot kortyoltam a teámból. Hosszú percekig egyikünk sem szólt semmit. A hirtelen beállt csöndben nem hallatszott más, csak az esőcseppek tompa kopogása az ablakon és egy légy zümmögése, ahogy újra és újra az üvegnek csapódik.

 - Mi az a könyv a kezedben? - kérdezte végül Louis.

 - Hogy ez? Csak egy rajzfüzet - feleltem.

 - Nem gondoltam volna, hogy szeretsz rajzolni - mondta meglepetten, mire én csak vállat vontam.

 - Na és te? Veled mi a helyzet? - érdeklődtem.

 - A sport mindig is jobban érdekelt, mint a művészet. Kivéve persze a zenét - vigyorodott el.

 - Én az a tipikus otthon ülős fajta voltam. Sorozatnézés, videó játékok, olvasás... - néztem ki az ablakon elmerengve - Akkor fogtam csak fel, hogy itt az apokalipszis, mikor tudatosult bennem, hogy nincs több új rész a kedvenc sorozataimból. Hetekig depressziós voltam.

 - Én a focival voltam így - nevetett fel Louis, majd nagyot sóhajtott és álmos szemekkel meredt a kezében tartott bögrére - Az apokalipszis közepén nincs nagyon idő labdákat kergetni...

 Újabb csönd borult a szobára, én pedig egy ideig csak szótlanul bámultam ki az ablakon. Jól esett itt ülni és beszélgetni Louis-val, szerettem volna kicsit többet megtudni róla. A gond csak az volt, hogy hozzám hasonlóan neki is rengeteg fájó emlékkel kellett szembe néznie, ezért alaposan át akartam gondolni, hogy mit kérdezhetek tőle anélkül, hogy régi sebeket tépnék fel. Sosem voltam valami jó ebben az ismerkedős dologban. Mikor ismét felé fordultam, hogy bármivel is, de megtörjem a csendet, meglepetten szembesültem vele, hogy Louis elaludt. Békés arccal szuszogott a fotelban fejét oldalra döntve, mellkasa egyenletesen emelkedett fel-le. Arcomra meleg mosoly kúszott, miközben felálltam és a szemközti falnál álló üvegajtós szekrényhez léptem. Óvatosan kinyitottam és elővettem egy pokrócot. Lábujjhegyen osontam Louis foteléhez, hideg borzongás járt át, ahogy meztelen talpam a padlóhoz ért. Lehajoltam, hogy kivegyem ölében pihenő kezeiből az üres bögrét. Nagyot dobbant a szívem, ahogy ujjaim puha, meleg bőréhez értek. A bögrét óvatosan a földre tettem, majd gondosan betakargattam Louist a homokszínű pokróccal. Fölötte álltam, kezemet a karfán támasztva és lélegzetvisszafojtva figyeltem finom vonásait, arcának élét, megrebbenő szempilláit, résnyire nyílt, puha ajkait. Szívem a torkomban dobogott, ahogy közelebb hajoltam. Alig néhány centi választott csak el minket egymástól, arcomon éreztem meleg leheletét. Égtem a vágytól, hogy megérintsem. Lehunytam szemeim és összeszorított ajkakkal próbáltam visszanyerni az uralmat a rám törő érzések felett. Végül nagyot nyeltem és kiegyenesedtem, majd halk, de gyors léptekkel visszasiettem a párkányhoz. Mély lélegzetvételekkel próbáltam lecsillapítani szapora szívverésem, homlokomat a hideg, nedves üveghez nyomtam. Végül magamhoz vettem a füzetem és a ceruzám és nekiláttam a rajzolásnak. Ezúttal volt modellem, így sokkal könnyebben ment a dolog. Nagyjából egy órával később, mikor úgy éreztem, hogy kész a rajz, becsuktam a könyvet és kényelmesen hátradőltem. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, mire végre elszakítottam Louis alvó arcáról a tekintetem és egy sóhaj kíséretében lemásztam a párkányról. Lesöpörtem fekete pólómról és farmeromról a radírmaradványokat, majd elindultam az ajtó felé. 

 - Jó reggelt... - hallottam meg hirtelen Louis álmos hangját a hátam mögül. Összerezzentem, majd felé fordultam és mosolyogva figyeltem, ahogy szemét dörzsölgetve kibújik a takaró alól.

 - Jó reggelt! - feleltem.

 - Mindjárt összedobok valami reggelit, csak felöltözöm - motyogta, miközben nagyot nyújtózkodott.

 - Rendben - mondtam, majd a gyerekszoba felé vettem az irányt. Az ágyamra huppantam és elővettem a hónaljtokomból a két mattfekete pisztolyt, majd elkezdtem őket szétszerelni és tisztogatni. Közben hallgattam a csörömpölést a konyhából és magamban mosolyogtam. Pár perc múlva azonban valami különös dologra figyeltem fel. Mintha az ajtó csapódását hallottam volna. Abbahagytam a pisztoly törölgetését és fülelni kezdtem. Nem hallottam semmi mozgást, lépteket, vagy bármiféle zajt, csak a teljes és végtelen csendet. El sem tudtam képzelni, hogy mi oka lett volna Louisnak elhagyni a házat, mégis elfogott az idegesség. Letettem magam mellé az ágyra a fegyvert és a rongyot, majd a lépcső felé indultam.

 - Louis? - kiáltottam, áthajolva a korláton. Semmi válasz. Sietős léptekkel lerobogtam a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Tanácstalanul néztem végig a pulton heverő edényeken és hozzávalókon. 

 - Louis! - kiáltottam ismét, mikor a nappaliba értem. Tudtam, hogy nincs a házban, akkor hallotta volna a kiáltásom. Mégis, mikor észrevettem, hogy az ajtó biztonsági lánca nincs beakasztva, kihagyott egy ütemet a szívverésem. Először mérhetetlen düh fogott el a gondolatra, hogy Louis egyedül hagyta el a házat, anélkül hogy szólt volna. A pillanatnyi fellángolást azonnali aggodalom követte, gondolkodás nélkül nyúltam a hónaljtokomban lévő mattfekete pisztolyért. Legszívesebben kirontottam volna az ajtón, de óvatosnak kellett lennem. Fogalmam sem volt, hogy mi vehette rá Louist arra, hogy kimerészkedjen a házból, vagyis nem tudhattam, hogy mi vár rám odakint. Hátamat a falnak vetettem, egyik kezemben pisztolyt tartottam, a másikkal pedig óvatosan lenyomtam a kilincset. Mikor az ajtó kinyílt, előreszegezett fegyverrel léptem ki. Elhagyva a ház biztonságot nyújtó melegét izmaim azonnal megfeszültek, a hűvös levegő érintése mentén libabőrös lettem. Louis az út túloldalán sétált, sietve felkapott pulcsiban. Mikor megláttam, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de nem engedtem le a pisztolyt. Pár lépésre tőle egy csapzott kutya állt. Nagydarab keverék, bundája csomókba tapadt a kosztól, száját fenyegető vicsorra húzta elővillantva fogait. Megfagyott ereimben a vér, mikor tudatosult bennem, hogy Louis az állat felé tart.

 - Louis! - kiáltottam ijedten. Louis meglepetten fordult felém, kék szemei riadtan csillogtak a napfényben. Ebben a pillanatban a kutya elrugaszkodott a földtől, hogy acsarkodva rávethesse magát. Habozás nélkül húztam meg a ravaszt, a dörrenést visszhangozva verték vissza a környező házak. Az állat felnyüszített, majd tompa puffanással elterült a földön. Louis dermedten állt és üveges szemekkel meredt a kutya mozdulatlan testére. A szemközti ház mögül egy kisebb csapat járkáló bukkant elő, egyenesen felé tartva. Mire az egyikük rávethette volna magát, én már ott voltam közöttük machetével a kezemben. Egy határozott mozdulattal lecsaptam az élőholt fejét, Louist pedig a ház felé löktem. Ijedten hátráltam a rám támadó másik három járkáló elől. A hozzám legközelebb lévőnek felülről vágtam ketté a koponyáját, mielőtt azonban kihúzhattam volna a késem a csont fogságából, egy másik elkapta a karom. Rothadó fogai már csak centikre voltak a bőrömtől, mikor Louis megjelent mögötte, megragadta tépett, fekete haját és hátrarántotta a fejét. A következő pillanatban újabb dörrenés visszhangzott, ahogy elsütötte a járkáló füléhez tartott pisztolyt. Közben sikerült kiszabadítanom a késem és pont időben fordultam meg, hogy lefejezzem a hátulról rám támadó élőholtat. Miután megbizonyosodtam róla, hogy az egyetlen mozgó dolog a közelemben Louis, megálltam egy pillanatra, hogy levegőt is vegyek. 

 - Jól vagy? - ragadtam meg a karját és aggódva mértem végig. Szürke pulóverét és sötétkék nadrágját több helyen is vérfoltok borították és a gondolat, hogy ezek közül valamelyik a sajátja is lehet, rettegéssel töltött el.

 - Igen... Te? - lihegte, szemében ugyanaz az aggodalom tükröződött. Én csak bólintottam, majd vettem egy mély levegőt és próbáltam lenyugodni. Ahogy az adrenalin hatása múlni kezdett, úgy lettem egyre dühösebb. Erősen megszorítottam Louis karját, majd határozott léptekkel a ház felé rángattam.

 - Hé, várj már... - tiltakozott, de én nem engedtem a szorításon. Mikor beértünk, bevágtam magam mögött az ajtót és Louis felé fordultam.

 - Figyelj, én nem... - kezdett bele, de nem hagytam időt neki, hogy befejezze. Két kézzel megmarkoltam a ruháját és a falnak löktem.

 - Mi a francot képzeltél? - üvöltöttem, miközben teljes súlyommal a falhoz szegeztem.

7.fejezet

Sziasztok! Újabb hatalmas késéssel, de meghoztam a következő részt :) Nagyon hálás vagyok a kommentekért, pipákért, és a 22 (!) feliratkozóért! Tudom, hogy milyen rossz hónapokat várni az új fejezetekre, szóval nagyon igyekszem majd valami rendszerességet vinni a dologba és hetente hozni a részeket, csak kicsit nehezen megy mostanában az írás... Köszönöm a türelmet! <3

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

LOUIS TOMLINSON

Esőcseppek halk, monoton kopogására ébredtem. Laposakat pislogva néztem körbe a rózsaszín gyerekszobában és beletelt pár percbe míg végre felfogtam, hogy hol is vagyok. Ledobtam magamról a takarót és nagyot nyújtózkodtam. Szokatlanul kipihentnek éreztem magam. Hónapok óta először alhattam ágyban, puha párnák közt, falakkal körülvett szobában, mégis a legnagyobb biztonságérzetet az a gondolat nyújtotta, hogy nem vagyok egyedül. Vetettem egy pillantást a fal mellett álló üres ágyra, a precízen összehajtogatott ágyneműre és akaratlanul is elmosolyodtam. A sötét felhők mögül előbukkanó nap állásából ítélve az egész délelőttöt sikerült átaludnom. Bármennyire is kipihentnek éreztem magam, sokáig gyűjtöttem az erőt ahhoz, hogy kibújjak a puha takaró meleg öleléséből. Hideg borzongás futott végig a gerincem mentén, ahogy meztelen talpam a hűvös padlóhoz ért. Már épp indultam volna ki a szobából, mikor tekintetem megakadt az ágyam lábánál lévő gondosan összehajtogatott ruhákon. A gondolatra, hogy Harry hagyta itt nekem őket, még szélesebb mosolyra húzódott a szám. Enyhén remegve a hidegtől magamra kaptam a kopottas farmert és egy sötétkék pólót, rajta cirádás, fehér betűkkel írt szöveggel, amit ha akartam, se tudtam volna elolvasni. Megdörzsöltem a karjaim, hogy gyorsabban felmelegedjek és sietős léptekkel indultam a földszintre. Miután leviharzottam a lépcsőn, befordultam a konyhába, ahonnan a halk csörömpölést hallottam. Harry épp lábujjhegyre ágaskodva keresgélt a falra szerelt üvegajtós szekrényben, majd elővett két tányért. 

 - Jó reggelt! - köszöntem vidáman. Hangomra alig észrevehetően összerezzent, majd felém fordult. Ő is a ház egykori tulajdonosának ruháit viselte, egy sötét farmert és egy egyszerű, szürke pólót. Bár ami rá pont jó volt, az rajtam úgy állt, mint tehénen a gatya. Miközben beljebb léptem, egy határozott mozdulattal feljebb húztam a lecsúszni készülő farmerem. Arra az elhatározásra jutottam, hogy reggeli - vagyis mostmár inkább ebéd - után keresek egy övet. Kicsit megnehezítené a menekülést, ha közben két kézzel kéne kapaszkodnom a gatyámba.

 - Jó reggelt - mondta halkan, halvány mosollyal az arcán. Mélyzöld szemei fáradtan csillogtak a lámpa sápadt, narancsos fényében. Az apró helyiség egyetlen, hatalmas ablakát ügyetlenül összeszögezett deszkák fedték, kirekesztve a felhők mögül elő-előbukkanó napsugarakat. Az esőcseppek tompa kopogása a fán és az éjszakát idéző sötétség álmosítóan hatott, nagyot ásítva huppantam le az egyik székre. Kezemet végigfuttattam a négyszemélyes asztalka sima tapintású, kockás terítőjén, majd felkönyököltem és a tenyeremmel támasztottam meg az állam. Figyeltem, ahogy Harry a gázon lévő edényhez lép és tésztát szed a két tányérba, majd villákat vesz elő az egyik fiókból. Szó nélkül tette elém az ételt, majd a velem szemközti székre ült és enni kezdett. Követve példáját én is pillanatok alatt magamba tömtem a tésztát, ami sonkára és sajtra emlékeztető szósszal volt ízesítve. Nagyot szusszanva dőltem hátra a székben és elégedetten simogattam a hasam. 

 - Köszönöm az... ebédet? Rég ettem ilyen jót! - mondtam vidáman, mire Harry csak elmosolyodott és halk csörömpölés kíséretében a mosogatóba ejtette a tányérokat. Látszólag nem volt valami beszédes kedvében, bár azthiszem ehhez már hozzászoktam. 

 - Mosogass el - vetette oda, miközben kilépett a konyhából, egyedül hagyva a mosatlan edényekkel. Egy darabig magamban morogtam, de itt volt az ideje, hogy én is kivegyem a részem a házimunkából, így a mosogatóhoz léptem és nekiestem a tegnapról maradt néhány tányérnak, pohárnak és evőeszköznek. Összerezzentem, mikor meghallottam magam mögül a tompa puffanást és ijedten fordultam hátra. A vízcsobogás és az edények csörömpölése miatt nem hallottam, ahogy Harry visszajön a konyhába, csak azt, ahogy az asztalra ejt egy fegyverekkel megrakott utazótáskát. Arca a szokásos komolyságról tanúskodott, de smaragdzöld szemei izgatottan csillogtak, ahogy kipakolta a késeket és pisztolyokat. Gyorsan befejeztem a mosogatást, kipakoltam az edényeket a szárító tálcára, megtöröltem a kezeim egy kockás konyharuhában és leültem az asztalhoz. Miután Harry végzett a fegyverek tisztogatásával és újratöltésével, magára csatolt egy hónaljtokot. A szíjak egymást keresztezve a hátán szorosan ölelték körbe, mindkét oldalon egy tartóval, amelyekben két mattfekete pisztoly lapult. Ezután egy övtartóval ellátott machetét erősített a derekára, majd átnyújtott nekem is egy hasonlót, ezzel meg is oldva az öv-problémám. Kaptam még egy fémes csillogású revolvert, amit vékony szíjakkal tudtam a jobb combom köré csatolni és egy fa borítású vadászpuskát. 

Miután mindketten felfegyverkeztünk, átmentünk a nappaliba és pár pillanatig szótlanul ültünk a kanapén a konyhából beszűrődő fény okozta félhomályban.

 - Hogyan tovább? - sóhajtottam fel, megtörve a csendet. Harry ragyogó, smaragdzöld szemei a semmibe meredtek, ahogy a válaszon gondolkodott.

 - Keresnünk kéne egy tábort - felelte végül halkan.

 - Egyetértek. Biztos vannak még szervezett és valamennyire védett közösségek, csak találnunk kell egyet - bólogattam és közben felhúztam a térdeimet, hogy félig felé forduljak, kezemet a kanapé háttámláján támasztva. 

 - Már csak azt lenne jó tudni, hogy merre keressük - jegyezte meg Harry. Elmerengve néztem végig az ezernyi árnyékot rejtő sötét szobán, tekintetem a bedeszkázott ablakokon állapodott meg. Ez a fajta sötétség nem félelmet idézett bennem, épp ellenkezőleg. Biztonságérzetet adott, jóleső melegséggel töltött el. Szerettem itt lenni. Egy egyszerű ház... egy otthon. Tavaly ilyenkor, mikor a tanáraim arról kérdeztek, hogy hogyan képzelem a jövőm, nem nagyon tudtam mit felelni. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kezdjek majd az életemmel, hova menjek tovább tanulni, milyen munkát válasszak. Mégis, amikor a jövőmre gondoltam, egy ilyen házat láttam magam előtt. Ahogy hazaérek a munkából, a kutya vidám csaholással fogad, belépve az ajtón egy tündéri kislány ugrik a nyakamba, a feleségem csókkal üdvözöl. Feleség... Mikor játékos, göndör fürtök és egy ragyogó, smaragdzöld szempár furakodott be az ideális jövőképembe, gyorsan megráztam a fejem.

 - Nem maradhatnánk itt még egy kicsit? - kérdeztem zavartan.

 - Legfeljebb pár napot. Hiába a bedeszkázott ablakok és a vastag ajtó, ha egy nagyobb horda erre téved és megneszelik, hogy itt vagyunk, percek alatt áttörnek.

 - Van valami ötleted, hogy utána merre induljunk tovább? - érdeklődtem ismét. Harry felállt, felkapcsolta a villanyt, majd a fotelben lévő hátizsákjához lépett és előkotort belőle egy térképet. Visszahuppanva a kanapéra, szétterítette a kávézóasztalon és rábökött egy apróbetűs feliratra. Government Camp. 

 - Itt vagyunk most - tette hozzá. Összevont szemöldökkel méregettem az apró, fehér pöttyöt, ami a kisvárost jelölte. Mikor beértünk a városba, csak az érdekelt, hogy mielőbb találjunk egy boltot, eszembe sem jutott elolvasni a névtáblát. Végre beugrott, hogy honnan voltak olyan ismerősek az utcák. Kisebb koromban egyszer-kétszer lejöttünk ide karácsony előtt síelni a családdal. Chrissie néni, anyám nővére látott minket vendégül és egy teljes hetet itt töltöttünk míg a többiek az iskolapadban ültek. Mikor nem a sípályán voltunk, én és a húgom kint játszottunk a hóban a kutyával, vagy a karácsonyi fényeket csodáltuk a kirakatokban az utcákat járva. Visszaérve a városszéli faházba jó meleg pokrócokba burkolóztunk és a kanapén ülve kortyolgattuk a gőzölgő teát. Anyáék a hátsó teraszon ültek a karosszékekben, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyek hófödte csúcsaira. Az egykor kellemes emlékek most hideg tőrként hasítottak belém. 

 - Louis? - rántott vissza a valóságba Harry hangja. Ahogy nagyokat pislogva felé fordultam, aggódó, mélyzöld szemekkel találtam szemben magam.

 - Oh, csak néhány rossz emlék. Szóval merre tovább? - feleltem gyorsan és ismét a térképet fürkésztem.

 - A nagyobb városok környékén lenne érdemes keresgélni, talán ott több a túlélő.

 - És a járkáló is... - tettem hozzá halkan.

 - A hozzánk legközelebb lévő nagyváros Portland - folytatta, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet - Alig negyven mérföld a távolság, ha sikerül kocsit szereznünk egy óra alatt odaérünk. Anélkül is csak egynapi járás.

 - Remek! Akkor mikor indulunk? 

 - Öt nap múlva? - kérdezte elgondolkodva, mire bólintottam.

 - Rendben - zárta le a dolgot, majd tekintetét a lépcsőre emelte és pár pillanatig csak szótlanul meredt maga elé. Smaragd szemei fájdalommal teltek meg, ahogy ismét felém fordult és nagyot sóhajtott - Keressünk egy ásót...

 Késő délutánra elvonultak az esőfelhők, a nap sugarai vidám táncot jártak az ásó fején, amit a pincében találtunk. Nem messze a házat keretező virágágyásoktól kezdtem neki az ásásnak. Harry mögöttem állt, egyik kezében machetét tartva és a környéket fürkészte. Hamarosan cseréltünk, átadtam neki az ásót és amíg ő folytatta a munkát én őrködtem. Mire mindkét gödröt kiástuk, a nap vörös korongja már alábukott a horizont mögött. Az indigókék égbolton lámpásként ragyogtak a csillagok, a hold félkör íve ezüst fénybe vonta a halott várost. Az üres házak sötét árnyakként öleltek körbe minket, egyedül a teraszunkon égett lámpa megvilágítva az utunkat, ahogy kicipeltük a két lepedőbe bugyolált testet. Harry nem akarta, hogy lássam őket, nem mondott semmit, mintha attól, hogy nem veszünk tudomást a halálukról, kevésbé lenne valós. Kevésbé fájna. De én tudni akartam, és emlékezni. Nem tudom, hogy milyen emberek voltak, amikor még éltek, de a gondolat, hogy úgy tűntek el ebből a világból, hogy senki sem ismerte a történetüket és senki sem őrzi meg a nevüket az emlékezetében mindennél jobban elkeserített. 

A fekete föld tompán puffant az egykor hófehér lepedőn, míg végül az egészet felemésztette a sötétség. A halmok végén két-két összeszögezett deszka állt, kusza betűkkel rájuk vésve. Janett és Adam. Elég volt átlapozni néhány poros, régi levelet ahhoz, hogy kiderítsem a nevüket. Miután a fejfák is a helyükre kerültek, egy darabig csak némán álltunk. Nem imádkoztam, eddig sem voltam vallásos, de ha az is lettem volna, mostanra már biztosan elveszítem a hitem... Miféle Atya hagyná, hogy ez történjen a gyermekeivel? Hacsak nem ez valamiféle büntetés. Mivel érdemeltük ezt ki? Mennyit kell még szenvednünk ahhoz, hogy végre vége legyen? Véget ér majd egyáltalán? Talán ha mind meghalunk...

 Mikor felemeltem a tekintetem a földről meglepetten fordultam Harry felé, aki csupán néhány centire állt tőlem és kezével finoman végigsimította az arcom. Ekkor vettem csak észre a forró könnyeket, amiket gyengéd mozdulattal töröltek le hideg ujjai. Zöld szemei melengető fénnyel égtek, száját halvány, szomorkás mosolyra húzta, kezének érintése biztonságot sugárzott. Éreztem a torkomban egyre növekvő gombócot, ahogy próbáltam leküzdeni a sírást, de Harry csak biztatóan bólintott én pedig nem tudtam tovább visszatartani. Előreléptem, megszüntetve a köztünk lévő maradék távolságot, átkaroltam és szorosan magamhoz öleltem. Sártól maszatos pólójába markoltam és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, miközben arcomat a vállába temettem. Könnyeim átáztatták felsőjét, egész testem remegett a feltörő zokogástól. Túl régóta halmozódott bennem ez a mérhetetlen kétségbeesés, a hiány, a sok fájdalom és most végre mindent kiadhattam magamból. Harry körémfonta karjait és szorosan átölelt, én pedig hosszú idő óta először éreztem azt, hogy tovább tudok lépni. Élni fogok, azok helyett is, akik már nem lehetnek itt, emlékezni rájuk és tovább lépni.

6.fejezet

Sziasztok! Ne haragudjatok, amiért ilyen későn hozom a fejezetet... Végre valahára túl vagyok a nyelvvizsgán, szóval visszatértem és többet nem fogom így elhanyagolni a blogot :) Nagyon hálás vagyok az összes kommentért, pipáért és feliratkozásért! Köszönöm a türelmet, remélem még nem untátok meg a várakozást és a továbbiakban is olvassátok majd a történetet!

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

ZENE: Jimmy Eat World - Hear You Me

◦ ● ◦

HARRY STYLES

Miután kibukfenceztem az ablakon, nagyot puffanva értem földet a fűben egy járkálóval a nyakamban. Mielőtt azonban belém haraphatott volna, Louis leszedte rólam, majd felsegített, én pedig enyhén bicegve indultam meg a kerítés felé. Megvártam, amíg mindenki átér, majd négykézlábra ereszkedtem és követtem őket a szűk résen keresztül. A kiálló drótok beletéptek ruhámba és megkarcolták bőröm, de nem foglalkoztam vele. Felpattantam és hátra sem nézve végigsiettem a ház oldala mentén. Mikor ismét az utcára értünk, magamban szitkozódva néztem a gyerekre. Természetesen nem örültem, hogy egy újabb terhet kell a nyakunkba venni, de azzal én is egyet értettem, hogy nem hagyhattuk magára. Az a felelőtlen ígéret viszont, hogy megkeressük az apját... Louis sem gondolhatta komolyan, hogy még életben van. Kelletlenül ugyan, de beleegyeztem, hogy egy ideig a környéken maradjunk. Mielőtt elindultunk volna, pillantásom Louis bal kezére esett, amiről még mindig csöpögött a vér. Szó nélkül mellé léptem és megvizsgáltam a sérülést. Nem volt vészes, de nem akartam megkockáztatni, hogy elfertőződjön, ezért gyorsan fertőtlenítettem és bekötöztem. Ezután kerestünk egy biztonságosnak tűnő padlást, majd megkezdődött az értelmetlen várakozás. Én a lépcső tetején ültem és őrködtem, nehogy egy erre tévedő járkáló meglepjen minket. Néha Louis felé pillantottam, aki az ablaknál beszélgetett Alfieval. Egyszercsak azon kaptam magam, hogy már jó ideje bámulom fáradt szemeit és szomorkás mosolyát, melyeknek a látványa egész különös érzéssel töltött el. Gyönyörű volt, ahogy az ablakon beszűrődő gyenge fény megvilágította, kiszakítva őt a padlás félhomályából. Mielőtt azonban teljesen beleveszhettem volna a látványba, Alfie izgatott kiáltására kaptam fel a fejem. Legnagyobb meglepetésemre valóban eljött érte az apja. A férfi bizalmatlansága azonban már nem ért olyan váratlanul. Miután lekísértük hozzá a fiát, azonnal fegyvert szegezett ránk, mi pedig jobbnak láttuk, ha szó nélkül tovább állunk. Engem annyira nem viselt meg a dolog, Louis viszont az út hátralévő részében végig magában bosszankodott, biztos kicsivel több hálát várt. Nekem már nincsenek elvárásaim az emberekkel szemben.

 Hamarosan elértük végső úti célunkat, a boltot. Miközben a földön heverő konzervdobozok között kutattam, a folytatáson kattogott az agyam. Azzal győzködtem magam, hogy még nem késő, itt tudom őt hagyni. Eddig is meg volt nélkülem, ezután is meglesz. Talál magának egy tábort és minden rendbe jön. Na persze... Hogy lehetne bármi is rendben ebben a világban? 

 Miután mindent összegyűjtöttünk, ami használható, erőt vettem magamon és közöltem vele, hogy innentől külön folytatjuk. Biztos voltam benne, hogy nem érte váratlanul a döntésem, mégis meglepett a hirtelen rátörő kétségbeesés. Egy darabig talán tiltakozni akart, de miután elmondtam neki, hogy hogyan is érzek, hogy nem akarok senkihez közel kerülni, mert több embert nem tudnék elveszíteni, egészen beletörődött a dologba. 

 - Megértelek - szólalt meg halkan. - De ha nincs melletted senki... akkor mi értelme az egésznek?

 Meglepetten bámultam tengerkék szemeibe, miközben lassan tudatosult bennem a kérdés. Túlélés. Az első és legfontosabb ösztön szinte minden élőlény esetében, az emberektől kezdve az állatokon át az apró bogarakig. Bármi történjék, ne add fel, küzdj, harcolj a túlélésért.  A halál gondolata, az elmúlás mindig is ijesztő volt a legtöbb ember számára. De mi van akkor, ha az élet sem tartogat mást csak félelmet, szenvedést és magányt? Megéri életben maradni? Van egyáltalán értelme? 

 A következő pillanatban valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Louis lassan a pisztolyáért nyúlt, én pedig ijedten hátrálni kezdtem.

 - Hé, mit csinálsz?

 - Egyetlen feltétellel... engedlek ki azon az ajtón. Előbb meg kell ölnöd - mondta remegő hangon és felém nyújtotta pisztolyát. Pár pillanatig nem hogy megszólalni, de még mozdulni sem tudtam a döbbenettől. A körénk telepedő, fojtogató csendben nem hallottam mást, csak az egyre szaporább szívverésem. 

 - Megőrültél? Mért akarnálak megölni? - akadtam ki.

 - Tudom, milyen érzés félni attól, hogy elveszítesz valakit. De én... jobban félek az egyedül léttől... - hajtotta le a fejét - Ha tényleg nem jelentek neked semmit, akkor ez nem olyan nagy kérés.

 Egy darabig csak szótlanul meredtem rá emésztve a hallottakat, majd lassan elvettem tőle a pisztolyt. Rám emelte ijedt szemeit, fejemben visszhangoztak szavai... "Mért akarna bárki is egyedül lenni?" Idegesen szorítottam meg a fegyvert, miközben kétségbeesett arcát fürkésztem. "Ha nincs melletted senki... akkor mi értelme az egésznek?" Az éles kattanást visszhangozva verték vissza a falak, ahogy élesítettem. "Meg kell ölnöd." Látszólag hűvös nyugalommal szegeztem rá a pisztolyt, de a szívem a torkomban dobogott. "Félek az egyedülléttől..." Louis fájdalmasan felsóhajtott, majd lehunyta szemeit és várt, arcán legördült egy könnycsepp. "Ha nem jelentek neked semmit..."

 - Keressünk szállást az éjszakára... - mondtam halkan, mire óvatosan felnyitotta szemeit és értetlenül meredt rám. A kezemben tartott pisztolyt lassan a mellettünk álló pultra helyeztem, majd az összegyűjtött élelmiszerekhez léptem és elkezdtem bepakolni a konzerveket a táskámba. A szemem sarkából pillantottam Louisra, aki a pillanatnyi megdöbbenés után egy gyors mozdulattal letörölte könnyeit és boldog mosolyra húzta száját. A legőszintébb mosolyra, amit az apokalipszis kitörése óta láttam és ez valahogy engem is melegséggel töltött el. Hát ennyi volt... Bármennyire is igyekeztem távolságtartó lenni, most már tagadhatatlan az iránta érzett vonzalmam. Eldöntöttem magamban, hogy nem fogok megfutamodni és nem fogom a könnyebb utat választani. Vele maradok és történjék bármi, meg fogom védeni. Ha van még remény rá, hogy az életem újra értelmet nyerjen... akkor az ő. 

 Louis mellém lépett és követve példám elkezdte a táskájába pakolni az élelmiszereket. Hosszú ideig egyikünk sem szólt semmit, de nem is volt szükség szavakra. Miután végeztünk, elindultunk kifelé az üzletből. Mielőtt az utcára léptünk volna, meglapultunk a fal takarásában és onnan mértük fel a terepet. Szerencsére csak néhány élőholt lézengett a környéken, óvatos léptekkel indultunk el az épületek oldalához tapadva, hogy szállást találjunk. A külvárosi házak hosszútávon nem bizonyultak túl biztonságosnak, a legtöbbjük nem volt túl jól védhető, könnyen be lehetett keríteni őket és nem sokáig álltak ellen egy nagyobb hordának. Egyetlen éjszakára azonban elég védelmet tudtak biztosítani, főleg egy ilyen helyen, ahol viszonylag kevés élőholt járja az utcákat. Fontos volt viszont, hogy olyan házat válasszunk, ami a lehető legjobb állapotban van, jól zárható ajtókkal és ablakokkal. 

 - Nézd csak - szólalt meg Louis, miközben a harmadik utcán sétáltunk végig és fejével az egyik ház felé bökött. A bedeszkázott ablakok arra utaltak, hogy ez az épület nem csak átmeneti szálláshelyként szolgált, vagyis lehet, hogy valaki még mindig lakik itt, és ha ez így van, akkor nem feltétlenül örül a váratlan látogatóknak. Egy egykori rejtekhely azonban nagyobb védelmet jelent és talán ha szerencsések vagyunk, fegyvereket is. Míg én azon gondolkodtam, hogy megéri-e a kockázatot átvizsgálni a helyet, Louis már a tornác tetején állt és kopogott. Pillanatok alatt mellette termettem és a legrosszabbra készülve előrántottam a pisztolyom. A második kopogást követően azonban az ajtó halkan nyikorogva kinyílt.

 - Gondolom ez nem sok jót jelent - mondta halkan Louis, előhúzta a kését és már indult volna a házba, mikor megragadtam a karját. Egy határozott mozdulattal magam mögé rántottam, hogy én léphessek elsőként a sötétbe. A bedeszkázott ablakok egyetlen kósza napsugarat sem engedtek át, de az ajtón beáramló kevéske fény elégnek bizonyult ahhoz, hogy Louis megtalálja a villanykapcsolót. A házban a szokásosnál nagyobb rend és tisztaság uralkodott. Olyan érzés volt végigsétálni a tágas nappalin, a bolyhos, narancssárga szőnyegen, megcsodálni a falon lógó, számomra idegen emberek fotóit és belehuppanni a bordó kanapéba, mintha minden rendben lenne. Mintha nem lennének odakint nyers húsra éhes élőholtak, nem borítana mindent vér és szenvedés. Mintha bármelyik pillanatban belibbenhetne a konyha felőli ajtón az a fiatal, kedves arcú hölgy, aki a képekről mosolyog rám, hogy teával kínáljon. Minden békésnek és helyénvalónak tűnt. Egészen addig, míg felérve a lépcsőn be nem nyitottam az első hálószobába. A vidám, sárga falak ölelésében egy férfi és egy nő feküdt egymás karjaiban a franciaágyon. A harmincas éveiben járó pár a falon lógó képekről. Az ágy melletti mohazöld, virágmintás szőnyegen egy pisztoly hevert, az egykor hófehér párnahuzatot vörösre festette az alvadt vér. Mikor meghallottam Louis halk lépteit a hátam mögül, becsuktam az ajtót és felé fordultam. 

 - Az összes szoba tiszta - mondta, majd egy érdeklődő pillantást vetett a mögöttem lévő barna ajtóra. Hol rám, hol a szoba felé nézett, tengerkék szemei egy pillanat alatt elkomorultak, de száját biztató mosolyra húzta.

 - Mit szólnál, ha ennénk valamit? - ajánlotta lelkesen, megragadta a karomat és lefelé húzott a lépcsőn. Nem nyitott be a szobába, nem kérdezte, hogy mit láttam odabent, de nem is volt szükség rá. Hiszen minden ajtó mögött ugyanaz lapult... szenvedés és halál. A határozott szorítás a csuklómon és a gyönyörű, tengerkék szemek azonban valami egészen mást ígértek. Pislákoló fényt a végtelennek tűnő éjszakában, távoli szigetet a háborgó tenger közepén. Reményt...

 A konyhában forraltunk vizet és instant levest vacsoráztunk, majd felváltva lefürödtünk. Jó pár hete volt utoljára lehetőségem meleg vízben fürödni, legalább fél órán keresztül elidőztem a kádba, mire végre sikerült rávennem magam, hogy kiszálljak. Kölcsönöztem egy alsónadrágot és egy sima, fekete pólót a halott férfi szekrényéből, majd elindultam fel a lépcsőn. Úgy döntöttünk, hogy a másik hálószobában fogunk aludni, ahol két ágy állt, az egyik az ajtó mellett, a másik pedig az ablak alatt. A rózsaszínre festett falak, a pillangós matricák, a plüssállatok és a sarokban lévő babaház mind arra utalt, hogy ez volt a gyerekszoba. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy vajon mi történhetett a két kislánnyal, akik itt laktak, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. 

Mikor felértem az emeletre egy pillanatra megtorpantam, ahogy meghallottam a halk gitár hangot. Először csak összefüggéstelen akkordokat, majd egy szomorkás hangulatú, kellemes dallamot. Aztán Louis énekelni kezdett. A résnyire nyitott ajtón keresztül láttam, ahogy a hófehér, bolyhos szőnyeg közepén ül gitárral a kezében, egy mintás, kék pólóban, ami legalább három mérettel volt nagyobb a kelleténél. Teljesen elvarázsolt a halk gitárkíséret, a dallam, a szöveg. And if you were with me tonight, I'd sing to you just one more time. Szemei megteltek könnyel, a hangja remegett és elcsuklott, mégis gyönyörű volt. Igyekeztem nem gondolni a veszteségre, a fájdalomra és a hiányra, de most akaratlanul is előtörtek belőlem az emlékek. Emberekről, akiket elveszítettem, egy életről, amit sosem becsültem eléggé és egy világról, ahol még volt remény. Hátamat a hideg falnak vetettem és hagytam, hogy a forró könnycseppek legördüljenek az arcomon. Mikor a szám véget ért, végtelen csend borult a házra. Hosszú pillanatokig csak álltam mozdulatlanul, lehunyt szemekkel, majd vettem egy mély lélegzetet és letöröltem a könnyeimet. Mosollyal az arcomon léptem be a szobába, meztelen talpam belesüppedt a puha szőnyegbe. Louis ijedten kapta felém a tekintetét, majd zavartan elfordult. Mellé ültem úgy, hogy térdünk összeért és figyeltem, ahogy halkan szipogva törölgeti könnyekkel áztatott arcát. Hosszú percekig csak némán vártam, hogy ismét rám emelje azokat a gyönyörű, tengerkék szemeket, melyek fáradtan csillogtak a szoba félhomályában, amit csak az éjjeliszekrényen álló sókristály lámpa töltött meg meleg fényével. Mikor tekintetünk találkozott, vettem egy mély lélegzetet, elmosolyodtam és végül megtörtem a csendet.

 - Nem vagy többé egyedül.

Rövid közlemény

Kedves olvasóim! 

A napokban kellene hoznom az új részt, de az a helyzet, hogy nyelvvizsgára készülök és nincs túl sok időm írni, szóval ne haragudjatok, de a következő fejezet legkorábban csak jövőhéten kerül fel:/ 

U.i.: Nagyon hálás vagyok az összes hozzászólásért, amit kaptam! El sem tudjátok képzelni, hogy milyen boldoggá tettetek vele :) És persze nagyon köszönöm a 14 feliratkozót és a pipákat is!♥

5.fejezet

Sziasztok! Köszönöm a 12 feliratkozót, a szavazatokat és a két kommentet, nagyon hálás vagyok, amiért írtatok!:) Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket!

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

LOUIS TOMLINSON

  Mikor lassan ébredezni kezdtem, egy smaragdzöld szempár volt az első, amivel szemben találtam magam. Kellett pár pillanat, míg tudatosult bennem, hogy Harry engem nézett, míg aludtam és ijedten kapta el a fejét, mikor észrevette, hogy ébren vagyok. Teljesen zavarba jöttem, mikor elképzeltem, hogy milyen arcot vághattam alvás közben, csak remélni tudtam, hogy nem volt nagyon kínos. Megdörzsöltem a szemeim miközben feljebb ültem és vetettem egy feltűnésmentes pillantást a visszapillantó tükörbe, hogy megigazgathassam összekuszálódott tincseimet. Azon kaptam magam, hogy mióta elkezdődött ez az egész, most először érdekelt, hogy hogy nézek ki. Végigsimítottam egyhetes borostámon és elégedetlenül meredtem a tükörképemre. Mindig is jóképűnek tartottam magam, de szakadt ruháim, kócos hajam, kosztól és alvadt vértől maszatos arcom eléggé lerontották az összhatást. A napfénytetőn keresztül vetettem egy pillantást az égre, a nap nem sokkal a horizont felett ragyogta be a világosodó eget. Megkönnyebbültem, mikor megbizonyosodtam róla, hogy még ilyen korán van. Megpróbáltam összehajtogatni a kölcsönbe kapott takarót, de a szűk utastér eléggé megnehezítette a dolgom. Harry türelmetlenül kitépte a kezemből, én pedig durcásan kiszálltam az autóból és nyújtóztam egyet, hogy kilazítsam elgémberedett tagjaim. A kocsiban való alvás pont olyan kényelmetlen volt, mint amilyennek képzeltem, rendesen el is feküdtem a nyakamat. Néhány fejkörzés után visszahajoltam és kivettem az ülés alól a táskám, majd a hátamra vettem. Nem sokkal az indulást követően feltettem az engem leginkább foglalkoztató kérdést, hogy mik a tervei a jövőre nézve. Ez alatt természetesen azt értettem, hogy velem akar-e maradni. A válasza rettentően megijesztett, egyre jobban féltem a pillanattól, amikor majd a bolthoz érünk és újra magamra maradok. Végig reménykedtem benne, hogy meggondolja magát és végül nem fog elhagyni. Hamarosan a városba értünk, ahol jó fél órán keresztül jártuk az utcákat, kikerülve a nagyobb csapatokban mozgó élőholtakat. Feszülten figyeltem a környéket, a sarkokat, a házak betört ablakait. Ijedten ugrottam egyet, mikor észrevettem a mellettünk álló kocsi utasterében hánykolódó járkálót és automatikusan belekapaszkodtam Harry karjába, aki közömbös arckifejezéssel hátrébb lépett egyet és tovább indult. Bezzeg én teljesen zavarba jöttem, a szívem nem csak a hirtelen ijedtségtől, hanem a közelségétől is hevesebben vert. Lesütöttem a szemeim és egy halk bocsánatkérést is elmormoltam. Mikor a következő sarkon léptem volna ki, hirtelen megragadta a karomat és visszarántott a ház takarásába. Először csak értetlenül meredtem rá, majd kiszúrtam az előttünk csoportosuló járkálókat. Elfogott a félelem, nagyot nyeltem, hogy megpróbáljam leküzdeni a torkomat szorító gombócot. A következő pillanatban egy lövés hangzott fel a szemközti házból. Az eslő gondolat, ami átfutott az agyamon az volt, hogy valakinek talán segítségre van szüksége, így leküzdve ijedtségem azonnal a bejárat felé indultam. Figyelmen kívül hagyva Harry mérgelődését benyitottam az ajtón, magam előtt tartva a késem. A nappaliban egy járkáló fogadott minket, golyóval a fejében, a kanapé mögül pedig egy hat év körüli kisfiú kukucskált ki, miközben ránk szegezte puskáját. Összeszorult a szívem, ahogy ijedten csillogó szemeibe néztem. Ez a világ... nem gyerekeknek való hely. Próbáltam kedvesen szólni hozzá, hogy ne érezze magát fenyegetve. Azon gondolkodtam, hogy vajon van-e valaki, aki vigyáz rá, élnek-e még a szülei. Közben Harry szólt, hogy jó lenne ha sietnénk, mert társaságunk érkezik. Miután tettem egy nagyon felelőtlen ígéretet a gyereknek az apja megtalálását illetően, aki valószínűleg már nem él, kézenfogtam és a hátsó szobába rohantam vele. A hálóba érve megtorpantam, és kérdőn fordultam a mögém érkező Harry felé, aki gondolkodás nélkül felkapta az éjjeli lámpát és kitörte a hátsó kertbe vezető ablakot. Átvette tőlem a gyereket és várakozón nézett rám, én pedig gyorsan kimásztam. Közben hangosan felszisszentem a bal kezembe hasító éles fájdalomtól, éreztem az ujjaimon lecsorduló, meleg nedvességet, de nem volt időm komolyabban is megvizsgálnom a sérülést. Landoltam a fűben, majd felnyúltam, hogy átvegyem Harrytől a gyereket. Miután Alfie is sikeresen földet ért, aggódva fordultam vissza. Útitársam éppen akkor bukfencezett ki háttal az ablakon, nyakában egy élőholttal. Előkaptam a késem, és levágtam róla a járkálót. Ahogy csuklója köré fontam a kezem, hogy felsegítsem, tovább fokozódott a tenyeremet égető fájdalom. A lábunk elé eső élőholtak felénk kaptak, esetlenül próbáltak feltápászkodni, de szerencsére elég lassúak voltak ahhoz, hogy nyerjünk magunknak egy kis időt. Harry fájdalmas grimasszal az arcán, enyhén bicegve indult a hátsó szomszéd kertje felé. A drótkerítésen tátongó lyukon egyszerre csak egy ember fért ki, így azon keresztül lerázhattuk a járkálókat. Alfie már a túloldalon várakozott, így mi is gyorsan átmásztunk. Sebesült kezemet a mellkasomhoz szorítva, négykézláb átkecmeregtem a sáros földön, Harry szorosan mögöttem haladt. Miután átértünk, kicsit kifújhattuk magunkat, a kerítésnek feszülő élőholtaknak ugyanis még beletelt egy kis időbe, míg rájöttek hogyan küzdjék le az eléjük tornyosuló akadályt. Nem futva, de azért sietős léptekkel vágtunk át a rendezetlen, gazzal és bokrokkal tarkított kerten a ház oldala mentén, majd ismét az utcára értünk.

 - És most merre? - fordult felém Harry és fejével rosszallóan bökött a fiú felé, mintha csak arra utalna, hogy kellett nekünk a vállunkra venni egy újabb terhet. Azonban bosszús arckifejezése ellenére is biztos voltam benne, hogy neki sem lenne szíve magára hagyni egy hat éves gyereket, egy járkálóktól hemzsegő városban. Én pedig megígértem a kölyöknek, hogy megkeressük az apját, holott valószínűnek tartottam, hogy már nem él. Nagyot sóhajtottam és Alfie elé léptem, aki görcsösen szorította puskáját és közben könnybelábadt szemekkel vizslatta az aszfaltot.

 - Mikor és hol láttad utoljára az apukád? - kérdeztem és leguggoltam vele szemben, hogy egy szemmagasságban legyünk.

 - Este, a házban. Azt mondta bújjak el, ő elcsalja a járkálókat, mert nagyon gyorsan tud futni, és hogy majd reggel értem jön - válaszolta szipogva. A nap alig másfél órája kelhetett fel és a reggel elég tág fogalom. Lehet, hogy hamarosan felbukkan, ha a közelben maradunk. Bár ennek elég kicsi volt a valószínűsége, úgy éreztem, hogy megér egy próbát.

 - Kereshetnénk egy biztonságos helyet a közelben és várhatnánk pár órát, hátha visszajön - néztem Harryre. Lemondóan sóhajtott, majd körbefuttatta szemét az utcán.

 - Abból a tetőablakból jó rálátás nyílik a ház bejáratára - mutatott a szomszéd épületre. 

 - Remek! Akkor ott fogunk várakozni - kacsintottam rá a kisfiúra. Felegyenesedtem és indulni készültem, mikor Harry elkapta a csuklóm. Meglepetten néztem, ahogy megvizsgálja a tenyeremen húzódó nem túl mély, de erősen vérző vágást. Éreztem, ahogy elvörösödöm, miközben arcát fürkésztem, de semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni róla. Szó nélkül előre vette a táskáját, kihalászott belőle valami üvegcsét és rálöttyintette tartalmát a sebre. Felszisszentem az éles fájdalomtól, de gyorsan rendeztem vonásaim, nem akartam gyengének tűnni. Ez csak egy karcolás, nem igaz? Megvártam, amíg előhúz egy kis darab kötszert és óvatosan a kézfejem köré csavarja, majd halkan megköszöntem. Mielőtt tovább haladtunk volna, mindenféle engedély nélkül kikapta kezemből a késem és a ház bejárata felé indult. Küldtem felé egy bosszús pillantást, majd Alfieval az

oldalamon követtem. Benyitott, tett pár lépést előre és megkocogtatta a pengét a fal mellett álló radiátor csövein. Nem kellett sok idő, meg is jelentek a házban tartózkodó járkálók a zajra. Egyikük jobbról, a konyha felől érkezett, a másik a szemközti nappaliból, majd a lépcsőről is bukfenceztek le páran. Harry néhány laza mozdulattal elintézte őket, majd elindult fölfelé az emeletre. Szorosan mögötte haladva követtük, míg a tetőszobába nem értünk. A szűk ablakon beszűrődő fény félhomályba vonta az alacsony plafonnal rendelkező, tágas helységet. Szinte teljesen üres volt az egész, leszámítva a sarokban porosodó kartondobozokat. Alfie azonnal az ablakhoz rohant és éberen figyelte az utcát. Harry a lépcső előtt guggolt, vállán támasztva a késem és őrködött. Rövid gondolkodást követően odaléptem a gyerek mellé, leültem és hátamat az ablak melletti, fa borítású falnak vetettem. 

 - Szóval... csak ketten vagytok? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

 - Igen. Apa azt mondta, hogy nem szabad bíznunk senkiben - válaszolta.

 - Tényleg jó dolog az óvatosság, de én hiszek benne, hogy vannak még jó emberek - mosolyogtam rá. Bólintott, majd ő is elmosolyodott. Az idő telt, én pedig egyre jobban elkeseredtem. Fogalmam sem volt, hogy mihez fogunk kezdeni, ha nem bukkan fel az apuka, márpedig valószínű, hogy nem fog. De Alfie meginghatatlan reménnyel a szemében meredt előre, egy pillanatra sem fordulva el az ablaktól.

 - Szeretnék már hazamenni... - sóhajtott fel. 

 - Haza? - néztem rá érdeklődve.

 - Haza. Anyához, meg Szimathoz. Apa azt mondta, hogy amíg itt vannak a járkálók, nem mehetünk haza - mondta legörbülő szájjal. Összeszorult a szívem, ahogy könnyektől csillogó szemeibe néztem.

 - Én is szeretnék hazamenni... - mondtam halkan, majd felsóhajtottam és Harryre pillantottam. Még mindig a lépcső tetején ült, de már nem lefelé, hanem egyenesen felém nézett. Smaragdzöld szemei szinte világítottak a padlás félhomályában, késem az ölében pihent, kezeivel a háta mögött támaszkodott és engem bámult. Pillantásunk egy rövid ideig találkozott, majd zavartan elfordítottam a fejem.

 - Ott van! - kiáltott fel vidáman Alfie és az üveghez tapadt, mire ijedten rezzentem össze. Megfordultam és kilestem az ablakon. Egy negyvenes éveiben járó férfi osont végig a szomszéd ház oldala mentén és minden ablakon belesett. Harryre pillantottam, mire bólintott és felpattant a földről, majd elkapta a mellette elrohanni készülő Alfie karját.

 - Hé, te csak maradj mögöttem - mondta és finoman maga mögé húzta. A kisfiú türelmetlenül bólintott, majd elindultunk lefelé a lépcsőn. Kiérve a házból, a szomszéd kert felé vettük az irányt, amerről mi is jöttünk, mikor a járkálók elől menekültünk. Pár lépés után megpillantottuk Alfie apukáját szorosan a falhoz lapulva.

 - Apa! - kiáltotta a kisfiú. A férfi felénk kapta fejét, arcán először döbbenet, majd hatalmas megkönnyebbülés futott át. Alfie azonnal odaszaladt hozzá és a nyakába ugrott. Szám széles mosolyra húzódott boldog egymásra találásuk láttán, ami hamarosan az arcomra is fagyott, mikor egy nyílvessző süvített el pár centire a fejem mellett.

 - Ne mozduljatok! - utasított minket a magas, szakállas férfi. Kockás inget és kopott farmert viselt, szürke szemeivel szigorúan mért végig minket miközben ránkszegezte nyílpuskáját.

 - Hé, nyugalom, nem akarunk bajt. Ami azt illeti, az előbb mentettük meg a fiát, szóval semmi szükség... - magyarázkodtam magasba emelt kezekkel.

 - Csendet! - vágott közbe és a fiára nézett, aki bólintott egyet - Hagylak futni titeket. De ha észreveszem, hogy követtek minket, gondolkodás nélkül nyilat repítek a fejetekbe, világos?

 Bosszúsan összehúztam a szemöldököm, ennél kicsit több hálát vártam volna. Alfie felé pillantottam, aki lesütött szemekkel állt az apja mellett és a kabátjába kapaszkodott. Nagyot sóhajtottam, bólintottam egyet, majd Harryvel lassan hátrálni kezdtünk, míg a ház takarásába nem értünk. Mikor kikerültünk a férfi látóköréből, megnyugodva fújtuk ki a levegőt.

 - Hálátlan népség - morogtam magamban, miután biztos távolságba értünk. Harry csak megvonta a vállát, gondolom az ő értékrendjét tekintve még nagylelkű is volt a fickó, amiért életben hagyott minket. 

 - Izgalmas kis kitérő volt, de most koncentráljunk a boltra - szólalt meg és tovább indult. Magamban bosszankodva követtem, míg néhány sarokkal később meg nem pillantottuk az első vegyesboltot. A törött ablakok láttán az volt az első gondolat, ami átfutott agyamon, hogy vajon nincs-e még teljesen kifosztva. Kitudja hányan tévedtek már erre, mióta elkezdődött ez az egész. Mivel a késem még mindig Harrynél volt, rábíztam a házak mögül előbotorkáló néhány járkálót és a törött ablakon át bemásztam az üzletbe. Talpam alatt ropogtak az üvegszilánkok, az állott, poros levegő kaparta a torkom, alig bírtam megállni, hogy ne köhögjek. A polcok többsége felborult, a megmaradt ételek szétszóródva hevertek a földön. Leguggoltam és kotorászni kezdtem valami ehető után, mikor lépteket hallottam a hátam mögül. Még engem is meglepett a naivitásom, egy pillanatra ugyanis azt hittem, hogy Harry az. Mikor azonban hátrafordultam és felnéztem, egy járkálóval találtam szemben magam. Guggoló helyzetemből nehezen tudtam védekezni, ijedten magam elé kaptam a kezem és hátraestem, ahogy rám vetette magát. Mielőtt még fogaival elérhetett volna, hátulról egy kés hasította félbe koponyáját. Felfordult a gyomrom az orrfacsaró bűztől és az amúgy is megviselt pólómra ömlő vér látványától. Mielőtt élettelen teste maga alá temethetett volna, Harry elkapta a gallérjánál fogva és hátrarántotta, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni szaporán dobogó szívemet, miközben karjába kapaszkodva feltápászkodtam a földről. Fejem zúgott az ereimben száguldó adrenalintól, az ilyen élményekhez egyszerűen nem tud hozzászokni az ember. Lassan már nem is fogom tudni számon tartani, hogy hányszor mentette meg az életemet Harry, nem kellene ennyire függnöm tőle, hiszen már közölte, hogy nem szándékozik velem maradni...

 - Van itt valami használható? - kérdezte, miközben késemet a nadrágjába törölte és végignézett a helyiségen.

 - Biztos, csak kicsit körül kell nézni - válaszoltam még mindig kicsit lihegve, majd ismét belevetettem magam a földön heverő zacskók és dobozok tengerébe. Alig fél óra alatt végignéztük az egész boltot, összeszedtünk minden használhatót, konzerveket, instant kajákat, sok üveg vizet és a pultra gyűjtöttük őket. Elégedetten szemléltem az eredményt, ez jópár hétig ki fog tartani.

 - Azt hiszem ennyi. Akkor most próbáljuk meg ketté osztani, aztán... - szólalt meg Harry halkan. Ketté osztani... és utána? Itt fog hagyni? Eddig próbáltam nem gondolni rá, hogy újra egyedül maradhatok, de már nem tudtam figyelmen kívül hagyni egyre növekvő félelmem.

 - Aztán? - kérdeztem óvatosan, idegesített ez a hosszú szünet.

 - Aztán különválunk - jelentette ki és rámemelte smaragdzöld szemeit. Hiába számítottam rá, pofonként csapott arcon a válasza. Az egyedüllét gondolata rettegéssel töltött el, meg kellett kapaszkodnom a pultban.

 - Mért? - kérdeztem halk, remegő hangon.

 - Már mondtam. Nem vagyok csapatjátékos - felelte és vállat vont.

 - Ez hülyeség! Mért akarna bárki is egyedül lenni? - akadtam ki és kétségbeesetten figyeltem arcának nyugodt vonásait, még most is közömbösnek tűnt. Annyira idegesítettek azok az érzelemmentes, smaragdzöld szemek, hogy kedvem támadt behúzni neki egyet. Tényleg csak ennyit jelentett neki ez a... másfél nap? Valahogy sokkal többnek tűnt.

 - Te ezt nem értheted - válaszolta, arcán egy pillanatra megingott az álarc, láttam a szemeiben csillogó fájdalmat.

 - Akkor magyarázd el - vágtam rá. Egy darabig csak szótlanul nézett rám, majd lehajtotta fejét és tekintetével a földet pásztázta.

 - Nem veszíthetek el több embert... Nem kerülhetsz közel hozzám... - suttogta alig hallható hangon. Döbbenten meredtem rá, egy pillanat alatt világossá vált számomra, hogy mit is érez. Pontosan tudom milyen az, amikor elveszítesz valakit, aki fontos a számodra. Szomorúan lehajtottam a fejemet, kezeimet idegesen ökölbe szorítottam, nem törődve a tenyerembe hasító fájdalommal. Nem kényszeríthetem rá, hogy velem maradjon, most hogy tudom, hogyan érez. De én is megfogadtam magamban, hogy többé nem maradok egyedül.

 - Megértelek - szólaltam meg halkan - De ha nincs melletted senki... akkor mi értelme az egésznek? - néztem mélyen a szemébe. Egy darabig csak szótlanul álltunk, én pedig összeszorított állkapccsal próbáltam rávenni magamat, hogy az övemben lapuló pisztolyért nyúljak. Kezem remegett a félelemtől, ahogy a hideg fém köré fontam ujjaim, szívem a torkomban dobogott. Rettegtem, de tudtam, hogy egyedül képtelen lennék rá és talán ez az utolsó lehetőségem.

 - Hé, mit csinálsz? - kérdezte meglepetten és hátrált egy lépést.

 - Egyetlen feltétellel... engedlek ki azon az ajtón - mondtam halk, rekedt hangon. Egy pillanatra megtorpantam, mélyeket lélegeztem és bátorságot gyűjtöttem, hogy folytatni tudjam. Remegő kézzel nyújtottam felé a pisztolyom.

 - Előbb meg kell ölnöd.