2.fejezet

Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm az 5 feliratkozót és a kommentet :) Meghoztam a 2.fejezetet, remélem tetszik!

Kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, ha elolvastad, sokat jelentene!

◦ ● ◦

A következő pillanatban egy férfi lépett ki a fák közül, majd mielőtt még bármit is tehettem volna, Harry mögött termett és a hátához nyomta gépfegyverét.

 - Csak semmi hirtelen mozdulat, drágáim - húzta széles vigyorra száját, kivillantva fogait. 

 A férfi nem volt egyedül, hamarosan két másik társa is előbukkant, fegyverrel a kezében. Lassan a magasba emeltem a karom, miközben figyeltem, ahogy Harry óvatos mozdulattal a földre ejti a táskáját. Ha azért jöttek, hogy kiraboljanak minket, akkor sajnos nincs szerencséjük, hiszen mi is eléggé híján vagyunk mindennek. Márpedig a felém tartott pisztolyból ítélve nem tartottam valószínűneg, hogy csak csevegni akarnának egyet. 

 - Nézd haver, nincs nálunk semmi értékes - szólaltam meg. Nem mintha arra számítottam volna, hogy ennyivel sikerül meggyőznöm, de valamit tennem kellett. Az az igazság, hogy hirtelen elment a kedvem ettől a meghalósditól. Még holtomban se lenne nyugtom, ha hagynám hogy ez a tuskó kiraboljon, ne adj Isten még a gatyát is leráncigálja rólam és kinyírjon. Úgy terveztem, hogy kicsit méltóságteljesebben ér majd véget az életem. Nem mintha a halálban lenne bármi méltóság is... Ha nem ez, akkor élve falnak fel, az se sokkal szebb. Ahogy a rám szegezett pisztoly csövébe meredtem, az jutott eszembe, hogy ha kicsit előbb futok össze ezekkel a srácokkal valószínűleg még hálás is lettem volna nekik, ha kinyírnak. De most, hogy újra volt valami célom az életben, nem akartam meghalni. Ez egy kicsit vicces. Emlékszem amikor még arról álmodoztam, hogy egy nap majd híres focista leszek. Most? Az az életcélom, hogy betörjek egy sarki ABC-be egy jó kis babkonzervért. 

 - Ed, motozd meg - adta ki az utasítást a Harry mögött álló férfi, figyelmen kívül hagyva kijelentésem. A dagadt, szakállas csávó a nadrágjába csúsztatta pisztolyát, majd felém lépett és elkezdett tapizni. Hideg borzongás futott végig rajtam, ahogy hozzámért. Szerencse, hogy már egy ideje nem ettem és nem volt mit kihánynom. Lerángatta rólam a táskát és kihúzta a nadrágomból a pisztolyom.

 - Találtam egy stukkert - mutatta fel széles vigyorral az arcán - Ó, meg egy kést!

 Fájó szívvel figyeltem, ahogy kihúzza bozótvágó késemet az övtartómból. Nehezen tudtam megállni, hogy érte nyúljak, de a harmadik tag még mindig fegyvert szegezett rám, szóval nem lett volna okos dolog megmozdulnom. Kezdett egyre inkább elegem lenni ebből az egészből. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy hogyan tudnánk megúszni a dolgot, de elég reménytelen volt a helyzet. Kérdőn pillantottam Harryre, hátha van valami ötlete. És nem is kellett csalódnom. Smaragdzöld szemei hűvös nyugalommal teltek meg, ahogy a megfelelő alkalomra várva végigfuttatta tekintetét fogvatartóinkon. A következő pillanatban egy szemmel alig követhető mozdulattal megpördült és kicsavarta a mögötte álló férfi kezéből a gépfegyvert, majd ugyanazzal a lendülettel a rám pisztolyt szegező fickó lábába lőtt, aki fájdalmában hangosan felüvöltött és a földre rogyott. A főnököt könyökkel ütötte ki, a másikat alulról rúgta állon, miközben kikapta kezéből a pisztolyt. Eközben Ed barátunk sem volt rest, a frissen lopott fegyverével Harryre célzott, de sikerült kiütnöm a kezéből, mielőtt még lőhetett volna. Rövid dulakodásba bonyolódtunk, de köszönhetően a késemnek, amit most a dagadék szorongatott, nem volt túl sok esélyem. Hátulról körém fonta a karját, és szorosan a nyakamhoz nyomta a pengét.

 - Dobd el a fegyvert, vagy... - kezdett bele a fenyegetőzésbe. Harryt azonban nem hatotta meg, hogy az életem forog kockán, mielőtt Ed a mondandója végére érhetett volna, felénk szegezte a pisztolyát és lőtt. A golyó pár centire a nyakamtól fúródott a mögöttem álló férfi vállába, köszönhetően annak, hogy majd egy fél fejjel voltam alacsonyabb nála. Kapva az alkalmon kiszabadultam gyengülő szorításából és kitéptem kezéből a késem. Az ereimben száguldó adrenalintól és az enyhe sokktól remegve léptem Harry mellé, miközben Ed a vállát szorítva, nyöszörögve a földre rogyott. Összehúzott szemekkel néztem útitársamra, aki átvetette vállán a frissen szerzett gépfegyvert, majd felvette a földről a pisztolyom és felém nyújtotta.

 - Majdnem lelőttél - mondtam bosszúsan, majd rövid habozás után elvettem.

 - Mi az, hogy majdnem? - kérdezett vissza miközben szemöldöke a magasba szaladt - A vállát céloztam - tette hozzá halál nyugodtan. Megforgattam a szemeim, majd elégedett mosolyra húztam a szám, ahogy végignéztem a földön heverő támadóinkon. 

 - Menjünk - sóhajtott fel útitársam, miközben lehajolt a táskájáért.

 - Viszlát ribikéim - búcsúztam el széles vigyorral az arcomon. Mielőtt hátat fordítottam volna, még egyszer utoljára belenéztem Ed gyűlölettel telt, kétségbeesetten csillogó szemeibe. Már kezdtem megsajnálni, amikor eszembe jutott, hogy valószínűleg ők is ugyanezt tették volna velünk, ha nem rosszabbat, örüljenek, hogy még élnek. Mikor tovább indultunk, Harry felém dobott egy babkonzervet. Elkaptam és felcsillanó szemekkel megköszöntem, már kezdtem úgy érezni, mintha az éhség lyukat égetett volna a gyomromba. Rövid szerencsétlenkedést követően sikerült kinyitnom, és kanál híján úgy szürcsölgettem, mintha pohárból innék. Hangosan nyammogva tömtem magamba, miközben érdeklődve mértem végig Harryt. Nagyjából fél fejjel lehetett magasabb, mint én és jóval izmosabbnak is tűnt, mégis meglepett, hogy ilyen könnyedén képes volt lefegyverezni egyszerre három embert. Különös biztonságérzettel töltött el a tény, hogy most vele vagyok. És még ez a rövid kis kaland is a hasznunkra vált, legalább szereztünk fegyvert.

 Alig haladtunk ötven métert, mikor hirtelen megállt, maga mellé téve a táskáját leguggolt és elhúzott egy térképet, amit kiterített a földön. Érdeklődve hajoltam fölé, hogy vethessek egy pillantást az útitervünkre.

 - Valahol itt vagyunk most, ebben az erdőben. Északon keresztül fut egy autópálya, ha minden igaz hamarosan odaérünk. Azt követve már csak órák kérdése, hogy elérjük a várost - magyarázta miközben mutogatott. 

 - Értem. Akkor jobb lesz, ha sietünk, hogy még sötétedés előtt odaérjünk - jelentettem ki.

 - És hogy elkerüljük az esetleges hordát, amit a lövések hangja csalt a közelbe - tette hozzá a tőle megszokott mély, nyugodt hangon. Ezzel szemben nekem a vér is megfagyott az ereimben, ahogy lelki szemeim előtt láttam a nyomunkban loholó több száz élőholtat. A járkálók köztudottan követik a hangokat, ezért is érdemesebb kést használni ellenük, amikor csak lehet, a lövések ugyanis a többieket is a környékre vonzzák. Az élőholtak reakcióideje lassú, bomlófélben lévő testük jóval törékenyebb, mint egy élőé, nem tudnak gondolkodni, csak az ösztöneik hajtják őket, így nem jelentenek túl nagy kihívást egy átlag ember számára. A gond ott kezdődik, amikor csapatokba verődnek. Ha egyszerre ötvenen jönnek rád, akkor elég nehéz elkerülni, hogy megharapjanak. És ha ez megtörténik, onnantól kezdve már csak napjaid vannak hátra. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, szerettem volna minél előbb az autópályára érni. Feszülten figyeltem a fák közé, miközben idegesen szorongattam késem markolatát. A körénk telepedő csendben még a talpunk alatt ropogó gallyak is hangos visszhangot vertek a fák törzsén. Szorosan egymás mellett haladtunk, figyeltünk és vártunk. Hamarosan kiértünk a fák biztonságot nyújtó takarásából és az autópályán folytattuk az utunkat. Alig pár méter után azonban meghallottam azt a bizonyos hangot, amitől minden alkalommal jéghideg borzongás futott végig a hátamon. A rekedt hörgés egyre erősödött, ahogy lassan hátrafordultam és megpillantottam a fák közül előbukkanó élőholtakat. Először csak öten, majd tízen, pár pillanattal később pedig még ennél is többen botorkáltak elő az árnyékból.

 - És most? - fordultam ijedten Harry felé.

 - Most imádkozz, hogy legyen kulcs abban az autóban - bökött fejével a tőlünk ötven méter

távolságra álló kocsi felé, majd rohanni kezdett én pedig követtem. Hiába vagyunk gyorsabbak, ha nekik van egy óriási előnyük velünk szemben. Mégpedig az, hogy nem fáradnak. Harry jóval gyorsabban futott, mint én, így hamar lehagyott. Amint a kocsihoz ért, a nyitott ajtón keresztül bepattant a volán mögé. Magamban elmormoltam pár fohászt, mikor lihegve mellé értem és reménykedve vártam, hogy mondjon valamit.

 - Kulcs az nincs, de talán be tudom indítani - szólalt meg végül. Még ilyen körülmények közt is idegesítően nyugodtnak tűnt, de most nem volt időm ilyesmiken csodálkozni, mert a tempósabb járkálókat már csak tíz méter választotta el tőlünk.

 - Siess! - kiáltottam kétségbeesett hangon, miközben előhúztam a késem.

 - Igyekszem - morogta és lehajolt a műszerfal alá. Legyőzve a testemet fogvatartó rettegést, előre léptem és harci kiáltással vetettem magam az élőholtak közé. Miközben csapkodtam le a fejeket és kerülgettem a felém kapó állkapcsokat, azon gondolkodtam, hogy mennyire hiányzik nekem az-az élet, amiben még azon kellett izgulnom, hogy kihívnak-e felelni kémián, és nem azon, hogy vajon ma van-e a napja annak, hogy élve felfalnak. Az első négy után már kezdtem fáradni, és volt még hátra úgy ötszáz.

 - Indulni kéne! - szóltam hátra Harrynek, miközben az ötödik járkálót fejeztem le. Közben folyamatosan hátráltam, nehogy körbe tudjanak keríteni. Már épp kezdtem a kétségbeesés egy új szintjére lépni, mikor a motor felberregett. 

 - Szállj be! - kiáltotta Harry kihajolva a sofőr ülésről, pár lépéssel mögöttem. Már épp indultam volna, hogy egy hosszú lépéssel ott teremjek és bevágódjak mellé a kocsiba, mikor a soron következő járkálóban egy ismerős arcot véltem felismerni. A meglepettségtől egy pillanatra ledermedtem, hagytam, hogy az élőholt megragadja kést tartó kezem és egyenesen üres szemeibe meredtem, ahogy kivillantva fogait rám vetette magát.