Rövid közlemény

Kedves olvasóim! 

A napokban kellene hoznom az új részt, de az a helyzet, hogy nyelvvizsgára készülök és nincs túl sok időm írni, szóval ne haragudjatok, de a következő fejezet legkorábban csak jövőhéten kerül fel:/ 

U.i.: Nagyon hálás vagyok az összes hozzászólásért, amit kaptam! El sem tudjátok képzelni, hogy milyen boldoggá tettetek vele :) És persze nagyon köszönöm a 14 feliratkozót és a pipákat is!♥

5.fejezet

Sziasztok! Köszönöm a 12 feliratkozót, a szavazatokat és a két kommentet, nagyon hálás vagyok, amiért írtatok!:) Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket!

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

LOUIS TOMLINSON

  Mikor lassan ébredezni kezdtem, egy smaragdzöld szempár volt az első, amivel szemben találtam magam. Kellett pár pillanat, míg tudatosult bennem, hogy Harry engem nézett, míg aludtam és ijedten kapta el a fejét, mikor észrevette, hogy ébren vagyok. Teljesen zavarba jöttem, mikor elképzeltem, hogy milyen arcot vághattam alvás közben, csak remélni tudtam, hogy nem volt nagyon kínos. Megdörzsöltem a szemeim miközben feljebb ültem és vetettem egy feltűnésmentes pillantást a visszapillantó tükörbe, hogy megigazgathassam összekuszálódott tincseimet. Azon kaptam magam, hogy mióta elkezdődött ez az egész, most először érdekelt, hogy hogy nézek ki. Végigsimítottam egyhetes borostámon és elégedetlenül meredtem a tükörképemre. Mindig is jóképűnek tartottam magam, de szakadt ruháim, kócos hajam, kosztól és alvadt vértől maszatos arcom eléggé lerontották az összhatást. A napfénytetőn keresztül vetettem egy pillantást az égre, a nap nem sokkal a horizont felett ragyogta be a világosodó eget. Megkönnyebbültem, mikor megbizonyosodtam róla, hogy még ilyen korán van. Megpróbáltam összehajtogatni a kölcsönbe kapott takarót, de a szűk utastér eléggé megnehezítette a dolgom. Harry türelmetlenül kitépte a kezemből, én pedig durcásan kiszálltam az autóból és nyújtóztam egyet, hogy kilazítsam elgémberedett tagjaim. A kocsiban való alvás pont olyan kényelmetlen volt, mint amilyennek képzeltem, rendesen el is feküdtem a nyakamat. Néhány fejkörzés után visszahajoltam és kivettem az ülés alól a táskám, majd a hátamra vettem. Nem sokkal az indulást követően feltettem az engem leginkább foglalkoztató kérdést, hogy mik a tervei a jövőre nézve. Ez alatt természetesen azt értettem, hogy velem akar-e maradni. A válasza rettentően megijesztett, egyre jobban féltem a pillanattól, amikor majd a bolthoz érünk és újra magamra maradok. Végig reménykedtem benne, hogy meggondolja magát és végül nem fog elhagyni. Hamarosan a városba értünk, ahol jó fél órán keresztül jártuk az utcákat, kikerülve a nagyobb csapatokban mozgó élőholtakat. Feszülten figyeltem a környéket, a sarkokat, a házak betört ablakait. Ijedten ugrottam egyet, mikor észrevettem a mellettünk álló kocsi utasterében hánykolódó járkálót és automatikusan belekapaszkodtam Harry karjába, aki közömbös arckifejezéssel hátrébb lépett egyet és tovább indult. Bezzeg én teljesen zavarba jöttem, a szívem nem csak a hirtelen ijedtségtől, hanem a közelségétől is hevesebben vert. Lesütöttem a szemeim és egy halk bocsánatkérést is elmormoltam. Mikor a következő sarkon léptem volna ki, hirtelen megragadta a karomat és visszarántott a ház takarásába. Először csak értetlenül meredtem rá, majd kiszúrtam az előttünk csoportosuló járkálókat. Elfogott a félelem, nagyot nyeltem, hogy megpróbáljam leküzdeni a torkomat szorító gombócot. A következő pillanatban egy lövés hangzott fel a szemközti házból. Az eslő gondolat, ami átfutott az agyamon az volt, hogy valakinek talán segítségre van szüksége, így leküzdve ijedtségem azonnal a bejárat felé indultam. Figyelmen kívül hagyva Harry mérgelődését benyitottam az ajtón, magam előtt tartva a késem. A nappaliban egy járkáló fogadott minket, golyóval a fejében, a kanapé mögül pedig egy hat év körüli kisfiú kukucskált ki, miközben ránk szegezte puskáját. Összeszorult a szívem, ahogy ijedten csillogó szemeibe néztem. Ez a világ... nem gyerekeknek való hely. Próbáltam kedvesen szólni hozzá, hogy ne érezze magát fenyegetve. Azon gondolkodtam, hogy vajon van-e valaki, aki vigyáz rá, élnek-e még a szülei. Közben Harry szólt, hogy jó lenne ha sietnénk, mert társaságunk érkezik. Miután tettem egy nagyon felelőtlen ígéretet a gyereknek az apja megtalálását illetően, aki valószínűleg már nem él, kézenfogtam és a hátsó szobába rohantam vele. A hálóba érve megtorpantam, és kérdőn fordultam a mögém érkező Harry felé, aki gondolkodás nélkül felkapta az éjjeli lámpát és kitörte a hátsó kertbe vezető ablakot. Átvette tőlem a gyereket és várakozón nézett rám, én pedig gyorsan kimásztam. Közben hangosan felszisszentem a bal kezembe hasító éles fájdalomtól, éreztem az ujjaimon lecsorduló, meleg nedvességet, de nem volt időm komolyabban is megvizsgálnom a sérülést. Landoltam a fűben, majd felnyúltam, hogy átvegyem Harrytől a gyereket. Miután Alfie is sikeresen földet ért, aggódva fordultam vissza. Útitársam éppen akkor bukfencezett ki háttal az ablakon, nyakában egy élőholttal. Előkaptam a késem, és levágtam róla a járkálót. Ahogy csuklója köré fontam a kezem, hogy felsegítsem, tovább fokozódott a tenyeremet égető fájdalom. A lábunk elé eső élőholtak felénk kaptak, esetlenül próbáltak feltápászkodni, de szerencsére elég lassúak voltak ahhoz, hogy nyerjünk magunknak egy kis időt. Harry fájdalmas grimasszal az arcán, enyhén bicegve indult a hátsó szomszéd kertje felé. A drótkerítésen tátongó lyukon egyszerre csak egy ember fért ki, így azon keresztül lerázhattuk a járkálókat. Alfie már a túloldalon várakozott, így mi is gyorsan átmásztunk. Sebesült kezemet a mellkasomhoz szorítva, négykézláb átkecmeregtem a sáros földön, Harry szorosan mögöttem haladt. Miután átértünk, kicsit kifújhattuk magunkat, a kerítésnek feszülő élőholtaknak ugyanis még beletelt egy kis időbe, míg rájöttek hogyan küzdjék le az eléjük tornyosuló akadályt. Nem futva, de azért sietős léptekkel vágtunk át a rendezetlen, gazzal és bokrokkal tarkított kerten a ház oldala mentén, majd ismét az utcára értünk.

 - És most merre? - fordult felém Harry és fejével rosszallóan bökött a fiú felé, mintha csak arra utalna, hogy kellett nekünk a vállunkra venni egy újabb terhet. Azonban bosszús arckifejezése ellenére is biztos voltam benne, hogy neki sem lenne szíve magára hagyni egy hat éves gyereket, egy járkálóktól hemzsegő városban. Én pedig megígértem a kölyöknek, hogy megkeressük az apját, holott valószínűnek tartottam, hogy már nem él. Nagyot sóhajtottam és Alfie elé léptem, aki görcsösen szorította puskáját és közben könnybelábadt szemekkel vizslatta az aszfaltot.

 - Mikor és hol láttad utoljára az apukád? - kérdeztem és leguggoltam vele szemben, hogy egy szemmagasságban legyünk.

 - Este, a házban. Azt mondta bújjak el, ő elcsalja a járkálókat, mert nagyon gyorsan tud futni, és hogy majd reggel értem jön - válaszolta szipogva. A nap alig másfél órája kelhetett fel és a reggel elég tág fogalom. Lehet, hogy hamarosan felbukkan, ha a közelben maradunk. Bár ennek elég kicsi volt a valószínűsége, úgy éreztem, hogy megér egy próbát.

 - Kereshetnénk egy biztonságos helyet a közelben és várhatnánk pár órát, hátha visszajön - néztem Harryre. Lemondóan sóhajtott, majd körbefuttatta szemét az utcán.

 - Abból a tetőablakból jó rálátás nyílik a ház bejáratára - mutatott a szomszéd épületre. 

 - Remek! Akkor ott fogunk várakozni - kacsintottam rá a kisfiúra. Felegyenesedtem és indulni készültem, mikor Harry elkapta a csuklóm. Meglepetten néztem, ahogy megvizsgálja a tenyeremen húzódó nem túl mély, de erősen vérző vágást. Éreztem, ahogy elvörösödöm, miközben arcát fürkésztem, de semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni róla. Szó nélkül előre vette a táskáját, kihalászott belőle valami üvegcsét és rálöttyintette tartalmát a sebre. Felszisszentem az éles fájdalomtól, de gyorsan rendeztem vonásaim, nem akartam gyengének tűnni. Ez csak egy karcolás, nem igaz? Megvártam, amíg előhúz egy kis darab kötszert és óvatosan a kézfejem köré csavarja, majd halkan megköszöntem. Mielőtt tovább haladtunk volna, mindenféle engedély nélkül kikapta kezemből a késem és a ház bejárata felé indult. Küldtem felé egy bosszús pillantást, majd Alfieval az

oldalamon követtem. Benyitott, tett pár lépést előre és megkocogtatta a pengét a fal mellett álló radiátor csövein. Nem kellett sok idő, meg is jelentek a házban tartózkodó járkálók a zajra. Egyikük jobbról, a konyha felől érkezett, a másik a szemközti nappaliból, majd a lépcsőről is bukfenceztek le páran. Harry néhány laza mozdulattal elintézte őket, majd elindult fölfelé az emeletre. Szorosan mögötte haladva követtük, míg a tetőszobába nem értünk. A szűk ablakon beszűrődő fény félhomályba vonta az alacsony plafonnal rendelkező, tágas helységet. Szinte teljesen üres volt az egész, leszámítva a sarokban porosodó kartondobozokat. Alfie azonnal az ablakhoz rohant és éberen figyelte az utcát. Harry a lépcső előtt guggolt, vállán támasztva a késem és őrködött. Rövid gondolkodást követően odaléptem a gyerek mellé, leültem és hátamat az ablak melletti, fa borítású falnak vetettem. 

 - Szóval... csak ketten vagytok? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

 - Igen. Apa azt mondta, hogy nem szabad bíznunk senkiben - válaszolta.

 - Tényleg jó dolog az óvatosság, de én hiszek benne, hogy vannak még jó emberek - mosolyogtam rá. Bólintott, majd ő is elmosolyodott. Az idő telt, én pedig egyre jobban elkeseredtem. Fogalmam sem volt, hogy mihez fogunk kezdeni, ha nem bukkan fel az apuka, márpedig valószínű, hogy nem fog. De Alfie meginghatatlan reménnyel a szemében meredt előre, egy pillanatra sem fordulva el az ablaktól.

 - Szeretnék már hazamenni... - sóhajtott fel. 

 - Haza? - néztem rá érdeklődve.

 - Haza. Anyához, meg Szimathoz. Apa azt mondta, hogy amíg itt vannak a járkálók, nem mehetünk haza - mondta legörbülő szájjal. Összeszorult a szívem, ahogy könnyektől csillogó szemeibe néztem.

 - Én is szeretnék hazamenni... - mondtam halkan, majd felsóhajtottam és Harryre pillantottam. Még mindig a lépcső tetején ült, de már nem lefelé, hanem egyenesen felém nézett. Smaragdzöld szemei szinte világítottak a padlás félhomályában, késem az ölében pihent, kezeivel a háta mögött támaszkodott és engem bámult. Pillantásunk egy rövid ideig találkozott, majd zavartan elfordítottam a fejem.

 - Ott van! - kiáltott fel vidáman Alfie és az üveghez tapadt, mire ijedten rezzentem össze. Megfordultam és kilestem az ablakon. Egy negyvenes éveiben járó férfi osont végig a szomszéd ház oldala mentén és minden ablakon belesett. Harryre pillantottam, mire bólintott és felpattant a földről, majd elkapta a mellette elrohanni készülő Alfie karját.

 - Hé, te csak maradj mögöttem - mondta és finoman maga mögé húzta. A kisfiú türelmetlenül bólintott, majd elindultunk lefelé a lépcsőn. Kiérve a házból, a szomszéd kert felé vettük az irányt, amerről mi is jöttünk, mikor a járkálók elől menekültünk. Pár lépés után megpillantottuk Alfie apukáját szorosan a falhoz lapulva.

 - Apa! - kiáltotta a kisfiú. A férfi felénk kapta fejét, arcán először döbbenet, majd hatalmas megkönnyebbülés futott át. Alfie azonnal odaszaladt hozzá és a nyakába ugrott. Szám széles mosolyra húzódott boldog egymásra találásuk láttán, ami hamarosan az arcomra is fagyott, mikor egy nyílvessző süvített el pár centire a fejem mellett.

 - Ne mozduljatok! - utasított minket a magas, szakállas férfi. Kockás inget és kopott farmert viselt, szürke szemeivel szigorúan mért végig minket miközben ránkszegezte nyílpuskáját.

 - Hé, nyugalom, nem akarunk bajt. Ami azt illeti, az előbb mentettük meg a fiát, szóval semmi szükség... - magyarázkodtam magasba emelt kezekkel.

 - Csendet! - vágott közbe és a fiára nézett, aki bólintott egyet - Hagylak futni titeket. De ha észreveszem, hogy követtek minket, gondolkodás nélkül nyilat repítek a fejetekbe, világos?

 Bosszúsan összehúztam a szemöldököm, ennél kicsit több hálát vártam volna. Alfie felé pillantottam, aki lesütött szemekkel állt az apja mellett és a kabátjába kapaszkodott. Nagyot sóhajtottam, bólintottam egyet, majd Harryvel lassan hátrálni kezdtünk, míg a ház takarásába nem értünk. Mikor kikerültünk a férfi látóköréből, megnyugodva fújtuk ki a levegőt.

 - Hálátlan népség - morogtam magamban, miután biztos távolságba értünk. Harry csak megvonta a vállát, gondolom az ő értékrendjét tekintve még nagylelkű is volt a fickó, amiért életben hagyott minket. 

 - Izgalmas kis kitérő volt, de most koncentráljunk a boltra - szólalt meg és tovább indult. Magamban bosszankodva követtem, míg néhány sarokkal később meg nem pillantottuk az első vegyesboltot. A törött ablakok láttán az volt az első gondolat, ami átfutott agyamon, hogy vajon nincs-e még teljesen kifosztva. Kitudja hányan tévedtek már erre, mióta elkezdődött ez az egész. Mivel a késem még mindig Harrynél volt, rábíztam a házak mögül előbotorkáló néhány járkálót és a törött ablakon át bemásztam az üzletbe. Talpam alatt ropogtak az üvegszilánkok, az állott, poros levegő kaparta a torkom, alig bírtam megállni, hogy ne köhögjek. A polcok többsége felborult, a megmaradt ételek szétszóródva hevertek a földön. Leguggoltam és kotorászni kezdtem valami ehető után, mikor lépteket hallottam a hátam mögül. Még engem is meglepett a naivitásom, egy pillanatra ugyanis azt hittem, hogy Harry az. Mikor azonban hátrafordultam és felnéztem, egy járkálóval találtam szemben magam. Guggoló helyzetemből nehezen tudtam védekezni, ijedten magam elé kaptam a kezem és hátraestem, ahogy rám vetette magát. Mielőtt még fogaival elérhetett volna, hátulról egy kés hasította félbe koponyáját. Felfordult a gyomrom az orrfacsaró bűztől és az amúgy is megviselt pólómra ömlő vér látványától. Mielőtt élettelen teste maga alá temethetett volna, Harry elkapta a gallérjánál fogva és hátrarántotta, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni szaporán dobogó szívemet, miközben karjába kapaszkodva feltápászkodtam a földről. Fejem zúgott az ereimben száguldó adrenalintól, az ilyen élményekhez egyszerűen nem tud hozzászokni az ember. Lassan már nem is fogom tudni számon tartani, hogy hányszor mentette meg az életemet Harry, nem kellene ennyire függnöm tőle, hiszen már közölte, hogy nem szándékozik velem maradni...

 - Van itt valami használható? - kérdezte, miközben késemet a nadrágjába törölte és végignézett a helyiségen.

 - Biztos, csak kicsit körül kell nézni - válaszoltam még mindig kicsit lihegve, majd ismét belevetettem magam a földön heverő zacskók és dobozok tengerébe. Alig fél óra alatt végignéztük az egész boltot, összeszedtünk minden használhatót, konzerveket, instant kajákat, sok üveg vizet és a pultra gyűjtöttük őket. Elégedetten szemléltem az eredményt, ez jópár hétig ki fog tartani.

 - Azt hiszem ennyi. Akkor most próbáljuk meg ketté osztani, aztán... - szólalt meg Harry halkan. Ketté osztani... és utána? Itt fog hagyni? Eddig próbáltam nem gondolni rá, hogy újra egyedül maradhatok, de már nem tudtam figyelmen kívül hagyni egyre növekvő félelmem.

 - Aztán? - kérdeztem óvatosan, idegesített ez a hosszú szünet.

 - Aztán különválunk - jelentette ki és rámemelte smaragdzöld szemeit. Hiába számítottam rá, pofonként csapott arcon a válasza. Az egyedüllét gondolata rettegéssel töltött el, meg kellett kapaszkodnom a pultban.

 - Mért? - kérdeztem halk, remegő hangon.

 - Már mondtam. Nem vagyok csapatjátékos - felelte és vállat vont.

 - Ez hülyeség! Mért akarna bárki is egyedül lenni? - akadtam ki és kétségbeesetten figyeltem arcának nyugodt vonásait, még most is közömbösnek tűnt. Annyira idegesítettek azok az érzelemmentes, smaragdzöld szemek, hogy kedvem támadt behúzni neki egyet. Tényleg csak ennyit jelentett neki ez a... másfél nap? Valahogy sokkal többnek tűnt.

 - Te ezt nem értheted - válaszolta, arcán egy pillanatra megingott az álarc, láttam a szemeiben csillogó fájdalmat.

 - Akkor magyarázd el - vágtam rá. Egy darabig csak szótlanul nézett rám, majd lehajtotta fejét és tekintetével a földet pásztázta.

 - Nem veszíthetek el több embert... Nem kerülhetsz közel hozzám... - suttogta alig hallható hangon. Döbbenten meredtem rá, egy pillanat alatt világossá vált számomra, hogy mit is érez. Pontosan tudom milyen az, amikor elveszítesz valakit, aki fontos a számodra. Szomorúan lehajtottam a fejemet, kezeimet idegesen ökölbe szorítottam, nem törődve a tenyerembe hasító fájdalommal. Nem kényszeríthetem rá, hogy velem maradjon, most hogy tudom, hogyan érez. De én is megfogadtam magamban, hogy többé nem maradok egyedül.

 - Megértelek - szólaltam meg halkan - De ha nincs melletted senki... akkor mi értelme az egésznek? - néztem mélyen a szemébe. Egy darabig csak szótlanul álltunk, én pedig összeszorított állkapccsal próbáltam rávenni magamat, hogy az övemben lapuló pisztolyért nyúljak. Kezem remegett a félelemtől, ahogy a hideg fém köré fontam ujjaim, szívem a torkomban dobogott. Rettegtem, de tudtam, hogy egyedül képtelen lennék rá és talán ez az utolsó lehetőségem.

 - Hé, mit csinálsz? - kérdezte meglepetten és hátrált egy lépést.

 - Egyetlen feltétellel... engedlek ki azon az ajtón - mondtam halk, rekedt hangon. Egy pillanatra megtorpantam, mélyeket lélegeztem és bátorságot gyűjtöttem, hogy folytatni tudjam. Remegő kézzel nyújtottam felé a pisztolyom.

 - Előbb meg kell ölnöd.

4.fejezet

Sziasztok! Itt a következő fejezet, ezúttal Harry szemszögéből, innentől kezdve váltogatni fogom :) Köszönöm a feliratkozókat és a kommentet!
Ha elolvastad és tetszett, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, hogy legyen motivációm a folytatáshoz!♥

◦ ● ◦

HARRY STYLES

 Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre sikerült kitörnünk a járkálók fogságából. Keményen tapostam a gázra, miközben a kormányt szorítottam és vetettem egy pillantást az üzemanyag mérőre. Nem voltam biztos benne, hogy kitart a benzin, míg a városhoz érünk, de úgy döntöttem, hogy ezt nem mondom ki hangosan. Louis így is elég zaklatottnak tűnt, nem kellett, hogy még ezen is idegeskedjen. Figyeltem, ahogy remegő kézzel törölgeti magáról a vért, látszott rajta, hogy megrázta annak a szemétládának a halála. Úgy éreztem, hogy mondanom kell valami biztatót, valamit, amivel megvigasztalhatom, de hiába nyitottam szóra a szám, képtelen voltam megszólalni. Valahogy sosem tudom, hogy mit kell mondanom az ilyen helyzetekben. Végül úgy döntöttem, hogy nem erőltetem a dolgot, ha akar beszélni róla, majd szól. Nem is kellett sokáig várnom, hogy megkérdezze, mi öltük-e meg őket. Alig akartam elhinni, hogy tényleg felelősnek érzi magát a halálukért, hiszen én voltam az, aki elvette a fegyverüket és meglőtte őket. Nekem pedig fikarcnyi bűntudatom sincs, a világ semmivel sem lett kevesebb a halálukkal. Különben is, csak magunkat védtem, ha van rá lehetőségük, ők is ugyanezt teszik velünk. És Louis... ő jobban megérdemli az életet, mint azok a szemétládák. Kevés a hozzá hasonló ember ebben a világban, hiszen csak azok élik túl, akik elég kegyetlenek ahhoz, hogy bűntudat nélkül megöljenek másokat, ha a saját életük a tét. A gondolat különös módon elszomorított. Ahogy belenéztem bánatos, tengerkék szemeibe, úgy éreztem, hogy meg akarom védeni. Gyorsan elhessegettem ezeket a nevetséges gondolatokat. Felajánlottam neki, hogy elviszem a városba, cserébe amiért segített, de megfogadtam, hogy nem fogok kötődni hozzá. Soha többet, senkihez.

 Az út hátralévő része viszonylag csendben telt. Louis matatni kezdett a kesztyűtartóban és betett valami lemezt a lejátszóba. Bár a zene nem volt az én stílusom, kellemes, megnyugtató érzéssel töltött el. A nap már alacsonyan járt, narancs fénybe vonva a felhőket, mikor váratlanul benyögtem egy "köszönöm"-öt. A találkozásunkkor igyekeztem minél távolságtartóbban viselkedni, de most azt akartam hogy tudja, értékeltem a segítségét. Közben szembe kellett néznem a ténnyel, hogy az üzemanyag nem fog kitartani a városig. Mivel időközben beesteledett, úgy döntöttem, hogy az autóban töltjük az éjszakát. Miután megvacsoráztunk, előkotortam táskámból a pokrócom. Már épp kezdtem elhelyezkedni, mikor észrevettem, hogy Louis vacog a hidegtől. Rövid töprengést követően neki adtam a takaróm. Nem vártam meg, hogy hálálkodjon, csak gyorsan az ablak felé fordultam és hosszas forgolódás után végül sikerült elaludnom. A szokásos rémálmok kísértettek, az ülés kényelmetlen volt, így többször is felébredtem az éjszaka folyamán. Mikor sokadjára riadtam fel, az ég már világosodni látszott, szóval inkább nem próbáltam visszaaludni. Elmerengve figyeltem az ablakon keresztül, ahogy a felkelő nap arany keretbe vonja a szélben hajlongó búzaszálakat a mellettünk elterülő mezőn. Arra gondoltam, hogy lassan indulnunk kéne, ezért Louis felé fordultam, hogy felébresszem, de a szemem elé táruló látvány valami olyasmit váltott ki belőlem, amit már nagyon régen nem éreztem. Mellkasa lassan emelkedett fel-le, ahogy egyenletesen szuszogott, békés arcát megvilágította az ablakokon beáramló reggeli napfény. Szívem hevesebben vert, ahogy tekintetem végigfuttattam hosszú szempilláin és arcának finom vonásain. Órákon keresztül tudtam volna nézni, de a következő pillanatban ébredezni kezdett. Mikor álmosan csillogó, tengerkék szemei találkoztak az enyéimmel, zavartan kaptam el a fejem. 

 - Régóta ébren vagy? - hallottam álmos hangját.

 - Nem. Indulhatunk? - kérdeztem, és felé pillantottam. Bólintott, majd megkereste a takaró csücskeit és megpróbálta összehajtogatni a szűk utastérben. Egy darabig néztem, ahogy szerencsétlenkedik.

 - Hagyd - elégeltem meg a dolgot és kitéptem kezéből a pokrócot. Megszeppenve figyelte, ahogy csomóba gyűröm és az ülésre térdelve belegyömöszölöm a táskámba, majd kikecmergett a kocsiból és nyújtózott egyet. Átemeltem az ülés támlája fölött a táskám és a gépfegyverem, majd követtem Louist a friss levegőre. A hullámzó búzamezőt borító harmatcseppek szikrázva ragyogtak a fényben. A hideg szél átfújt vékony kabátomon, aminek nyomán kicsit megborzongtam, de arcomon már éreztem a napsugarak meleg érintését. A végtelen csendben visszhangot vert, ahogy becsaptam az ajtót, majd sietős léptekkel elindultam a város felé. Louis hamar felzárkózott mellém, én pedig azon töprengtem, hogy vajon mennyi ideig bírja ki szó nélkül.

 - Mik a terveid a jövőre nézve? - tette fel a kérdést, nagyjából öt perc után. Elgondolkodva meredtem magam elé, miközben a válaszon gondolkodtam. Egy olyan világban, ahol szó szerint bármelyik pillanatban meghalhatsz, nem igazán tervezel előre. De én pontosan értettem, hogy mire gondol. Mi lesz, ha elérjük a várost? 

 - Nem szoktam előre tervezni - feleltem és megvontam a vállam. 

 - Arra gondoltam, hogy esetleg... letelepedhetnénk valahol, vagy kereshetnénk egy tábort - mondta bizonytalanul. Pontosan ez volt az, amitől féltem. Nem akartam, hogy azt gondolja, mostantól egy csapat vagyunk, vagy ilyesmi. Mikor felajánlottam neki, hogy csatlakozhat hozzám, megfogadtam magamban, hogy ha sikerült feltölteni a készleteinket és visszafizetni az adósságot, elválnak útjaink. Hiszen elhatároztam, hogy nem engedek közel magamhoz senkit. Egyedül fogok élni.

 - Hosszútávon nem igazán vagyok csapatjátékos - feleltem rövid habozást követően. A szemem sarkából pillantottam Louisra. Elkerekedett szemekkel meredt rám, majd fejét lehajtotta, tekintetét szorosan az aszfaltra szegezte. Tisztán láttam az arcára kiülő aggodalmat és a gondolat, hogy ezt az én szavaim váltották ki belőle, a szívembe markolt. A fenébe is! Egy napja ismerjük egymást, nem jelent nekem semmit ez a srác és amint megtaláltuk az első boltot, lelépek. Dühösen fújtam ki a levegőt, miután végre tisztáztam magamban a dolgokat és megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb szabadulhassak. Szerencsére már nem kellett sok idő, hogy a városba érjünk. Az utakon sorokban álltak az üres autók, a mellettünk sorakozó házak betört ablakai mögött kosszal és porral borított, rendezetlen bútorok sokasága utalt rá, hogy már egy ideje nem járt erre senki élő. Mégsem voltunk teljesen egyedül, időnként ugyanis felbukkant egy-egy járkáló, amit Louis könnyedén intézett el a késével. Szorosan egymás mellett haladtunk és igyekeztünk észrevétlenek maradni. A feszült csendben csak halk lihegésünk és a távolban egyre nagyobb tömegben gyülekező élőholtak hörgése hallatszott. Éppen az egyik útszélen álldogáló autó mellett haladtunk el, mikor hirtelen egy járkáló csapódott neki belülről az ablaknak. Esetlenül vergődött a szűk utastérben, miközben pofáját az üvegnek nyomta. Louis a meglepettségtől felém ugrott és a karomba kapaszkodott. Egy pillanatra ijedten megszorította kabátom ujját, én pedig ösztönösen nyúltam, hogy átkaroljam és megnyugtassam. A kezem félúton járt, mikor tudatosult bennem, hogy mire is készülök. Zavartan hátráltam egy lépést, anélkül, hogy megérintettem volna és érzelemmentes arccal meredtem előre. A szemem sarkából láttam, ahogy Louis lesüti a szemét és kezeit a zsebébe csúsztatja. Talán még egy alig hallható bocsánatkérést is elmormogott, de azt lehet hogy már csak odaképzeltem. Zavartalanul indultam tovább, mintha semmi sem történt volna, de a szívem még mindig kicsit hevesebben vert, mikor arra gondoltam, hogy milyen közel is voltunk egymáshoz pár pillanattal ezelőtt. Igyekeztem nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki és megszaporáztam a lépteimet. Éppen a következő sarkon készültem befordulni, mikor egy közel húsz járkálóból álló csapatot szúrtam ki az utca közepén. Megragadtam a mellém lépő Louis karját, és magam után rántva visszaléptem a ház takarásába. Óvatosan lestem ki a fal mögül lehetséges útvonalak után kutatva, nem volt túl sok kedvem visszafordulni és tenni egy kerülőt. 

 - Most mit csinálunk? - suttogta mögöttem Louis fojtott hangon. 

 - Mindjárt kitalálom - feleltem halkan. A következő pillanatban azonban egy lövés vert tompa visszhangot az utcában. Mindketten megdermedtünk és a szemközti oldalon álló ház felé kaptuk a fejünket. A hang egész biztosan onnan jött, vagyis nem mi vagyunk az egyedüli túlélők a környéken. Talán a bent tartózkodó emberek még az előttünk csoportosuló járkálóknál is nagyobb veszélyt jelentettek ránk. Az élőholtak közül páran felfigyeltek a lövésre, már csak percek kérdése volt, hogy körbevegyék a házat. Épp indultam volna visszafele, beletörődve a gondolatba, hogy mégiscsak kerülnünk kell, de Louis határozott léptekkel a ház felé vette az irányt. Értetlenül meredtem rá, majd utána szaladtam.

 - Mit művelsz? - kérdeztem.

 - Lehet, hogy valakinek segítségre van szüksége! - magyarázta és futni kezdett. 

 - És nekünk ehhez mi közünk van? - mérgelődtem és utánaszaladtam. Nem válaszolt, felrohant a bejárathoz vezető pár fokos lépcsőn és kését előre tartva óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó halkan nyikorogva nyílt ki, belépve rajt egy tágas nappaliban találtuk magunkat. Hatalmas rendetlenség uralkodott a szobában, a bútorokat vastag por lepte el. Könyvek és papírok borították a világos padlót a felborult polcok mellett, a függöny leszakadt darabokban hevert a földön, a betört képernyőjű TV előtt kitört lábakkal állt a rozoga asztal. Nem sokkal előttünk egy járkáló feküdt golyóval a fejében, vére egyre nagyobb foltban ivódott a mintás szőnyegbe. Fürkésző tekintettel néztem körbe újból a szobában emberek után kutatva, mikor kiszúrtam a kanapé támlája mögül leselkedő kisfiút. Ránk szegezte puskáját és szigorú arccal mért végig minket, miközben lassan felegyenesedett. Louisra pillantottam, aki először teljesen ledermedt a döbbenettől, majd óvatos mozdulattal övébe csúsztatta kését és megadóan a magasba emelte kezeit. Követtem példáját és vártam, hogy mondjon valamit. 

 - Ne félj, nem akarunk bántani. A nevem Louis, ő pedig itt Harry - kezdett bele, miközben lassan közeledett a gyerek felé. A hat év körüli kisfiú leengedte fegyverét, és kíváncsi tekintettel méregetett minket. Kócos, szőke haja a szemébe lógott, szakadt farmert és zöld, valamilyen rajzfilm figurát ábrázoló pólót viselt. Világos szemei izgatottan csillogtak, de volt egy olyan érzésem, hogy gondolkodás nélkül lőne minket agyon, ha gyanús mozdulatot tennénk.

 - Téged hogy hívnak? - érdeklődött Louis kedvesen.

 - Alfie - felelte és elmosolyodott.

 - Egyedül vagy? - tette fel a következő kérdést, mire a kisfiú megrázta a fejét. Közben óvatosan kipillantottam az ablakon, a járkálók már a lépcsőn botorkáltak felfelé, a ház előtt pedig egyre nagyobb tömeg gyülekezett.

 - Louis, mennünk kéne - szólaltam meg, miközben az ajtónak feszültem, hogy visszatartsam a befelé nyomuló élőholtakat.

 - Gyere velünk, rendben? - hadarta és közben óvatosan a gyerek felé nyúlt, hogy megfoghassa a kezét.

 - Nem! Apa azt mondta, hogy itt várjam. Vissza fog jönni értem! - kiáltotta legörbülő szájjal.

 - Nem maradhatunk itt, veszélyes. Megígérem, hogy megkeressük az apukád, de most velünk kell jönnöd - mondta Louis kétségbeesetten. A fiú rövid habozást követően bólintott, majd lassan előre nyúlt és megfogta a kezét. Meglepett az a bizalom, amivel felénk fordult, hiszen biztosan arra tanították, hogy ne bízzon senkiben. Azt hiszem ez annak a megnyugtató melegségnek volt köszönhető, ami Louis kisugárzását jellemezte. Közben egyre többen nyomultak az ajtónak, amit minden erőmmel próbáltam tartani, de a lábam lassan csúszni kezdett a sima felületű padlón. A

hirtelen keletkezett résen keresztül kezek törtek utat maguknak, tudtam hogy már nem bírom sokáig. Louis átemelte a gyereket a kanapé támlája felett és kézen fogva futottak a ház másik végébe vezető szobába. Hátra ugrottam és lélekszakadva rohantam utánuk. Hallottam, ahogy az ajtó nagyot reccsenve kiszakad a keretből és hangos puffanással terül el a földön. Nem néztem hátra, de éreztem, ahogy a benyomuló járkálók gondolkodás nélkül vetik magukat a nyomomba. A következő szobába érve láttam, ahogy Louis az ablak előtt állva tanácstalanul rám pillant. Felkaptam a kezem ügyébe kerülő első tárgyat, ami azt hiszem egy éjjeli lámpa lehetett, majd hangos csörömpölés kíséretében kitörtem az üveget. Az ölembe kaptam a gyereket és várakozón fordultam Louis felé. Azt akartam, hogy ő legyen az első, aki kiér a házból. Hangosan felszisszent, ahogy az üveg keret elvágta a kezét, miközben kimászott az ablakon és esetlenül landolt a puha fűben. Leadtam neki a gyereket és még épp idejében fordultam hátra, hogy a nyakánál fogva megragadjam a nekem eső járkálót és visszatartsam felém kapó állkapcsát.