9.fejezet

Sziasztok! El sem hiszem, hogy ennyi pozitív visszajelzést kapok, nem is tudjátok, hogy milyen boldoggá tudtok tenni egy-egy kedves kommenttel :) Ne haragudjatok, hogy erre a részre is kicsit többet kellett várni, de itt vagyok Párizsban (Az Eiffel-tornyon láttam egy meleg párt, nagyon cukik voltak :D) és nem igen van netem, meg időm... Remélem azért tetszik a fejezet, nyugodtan írjatok, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! Mindenre fogok válaszolni, de majd csak az otthoni laptopról tudok kommentet írni... (Ne kérdezzétek miért, mert fogalmam sincs:'D) Szombaton érek haza, szóval új rész lehet hogy csak a jövőhéten lesz, de majd igyekszem időt szakítani az írásra:)

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

LOUIS TOMLINSON

 Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, mikor Harry a falhoz vágott. Meg sem tudtam szólalni, csak ijedten pislogtam, miközben teljes testével nekem feszült. Smaragdzöld szemei izzottak a dühtől, nekem pedig kellett pár perc hogy felfogjam, mi is történik. Harry mindig olyan nyugodtnak és visszafogottnak tűnt a szememben, ez a kirohanás már önmagában is meglepett. Mégis, az zavart össze a leginkább, hogy fogalmam sem volt miért ilyen dühös. Ahogy sikerült túllépnem a megilletődöttségen, engem is elöntött az indulat.

 - Mégis mi a bajod? - kérdeztem felemelt hangon.

 - Hogy mi a bajom? Talán az, hogy egy rohadt szó nélkül hagytad el a házat. Vagy hogy majdnem széttépett egy veszett korcs. Nem is tudom! - felelte ingerülten és még erősebben szorított a falhoz. 

 - Mióta kell minden lépésemről beszámolnom neked? Csak meg akartam etetni egy kóbor kutyát, mit kell ebből ekkora ügyet csinálni? - kérdeztem értetlenül.

 - Megetetni? Mégis mire számítottál? Hogy majd hálásan körbeugrál, meg ad egy pacsit? Ezek a dögök már nem azok az aranyos háziállatok, Louis! - kiabálta az arcomba. 

 - Azt hiszed, hogy én nem tudom? Nem kell teljesen hülyének nézned! - vágtam vissza felháborodva - Fel voltam készülve rá, hogy megtámad, oké?

 - Igen? Hát nekem nem tűntél valami felkészültnek! - válaszolta felemelt hangon. Dühösen fújtam ki a levegőt. Pedig igenis ura voltam a helyzetnek! Legalábbis addig, amíg meg nem hallottam Harry hangját a hátam mögül... Tudtam, hogy nem szabadna levennem a szemem a kutyáról, mégis ösztönösen fordultam hátra. Egyszerűen megszűnt minden más körülöttem, és csak rá tudtam koncentrálni. Aztán eldörrent a lövés, a kutya nyüszítve elterült a földön és onnantól kezdve minden pillanatok alatt történt... Harrynek semmi joga nem volt kioktatni! Kezdett elegem lenni ebből az egészből. 

 - Csak mert összezavartál azzal a hirtelen kiáltással! - feleltem dühösen és ellöktem magamtól, hogy kiszabaduljak a szorításából. Hátratántorodott pár lépést, majd ökölbe szorította a kezeit és lángoló tekintettel meredt rám.

 - Egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy egyedül kimenj? - kérdezte, és ezúttal a düh mellett mintha valami más érzelem is hallatszott volna rekedtes hangjában. Valami különös fájdalom, vagy keserűség. Én viszont csak egyre ingerültebb lettem. Még mindig nem értettem teljesen, hogy min van így kiakadva, de nekem rohadtul ne mondja meg, hogy mit tehetek és mit nem!

 - Mintha szükségem lenne bébiszitterre! Akkor hagyom el a házat, amikor akarom! - üvöltöttem, mire Harry egy pillanatra megremegett, smaragdzöld szemein meglepettség futott át, majd még nagyobb düh. Újra felém lépett és fél kézzel a pólómba markolt, majd rántott rajtam egyet. 

 - Sírva könyörögtél, hogy maradjak veled! Most meg hirtelen jó ötletnek tűnik egyedül rohangálni odakint? Én nem... - üvöltötte, mikor hirtelen elcsuklott a hangja - Azok után, hogy én...

 Lehajtotta a fejét, homlokát lassan a vállamra ejtette és vett egy mély levegőt. Pólómat markoló keze megremegett, majd enyhített a szorításon. 

 - Nem teheted ezt velem... - szólalt meg végül, ezúttal halk, elfojtott érzelmektől remegő hangon. Értetlenül meredtem rá, kellett pár pillanat, hogy feldolgozzam ezt a hirtelen hangulatváltást. 

 - Én... - kezdtem bele zavartan, nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Fel akartam emelni a kezem, hogy a vállára tegyem, vagy valami, miközben nekem dől, de nem mertem mozdulni. Nyilvánvaló volt, hogy megbántottam és minden egyes másodperccel nagyobb idiótának éreztem magam. Hiszen tudtam, hogy azért nem akart senkit közel engedni magához, mert rettegett attól, hogy elveszíti a számára fontos személyeket. És most rajtam kívül nincs senkije... Én pedig képes voltam egyedül kimenni, anélkül, hogy szóltam volna.

 - Sajnálom... - nyögtem ki végül. Harry egy darabig meg sem mozdult, végül felegyenesedett, majd szó nélkül otthagyott a nappaliban. Összeszorult szívvel néztem utána, majd nagyot sóhajtottam és vissza indultam a konyhába. Odaléptem a pulton lévő, félbehagyott szendvicsekhez és megkentem májkrémmel a maradék kétszersültet. Közben a mellkasomat szorongató érzés egyre csak nőtt, akárhányszor Harry-re gondoltam, ahogy egyedül duzzog a szobájában. Egy darabig csak üres tekintettel meredtem a hűtőn lévő, különböző városokat ábrázoló színes mágnesekre, majd keserűen felsóhajtottam és hideg ajtajának nyomtam a homlokom. Akkora barom vagyok! Eszembe sem jutott, hogy egy ilyen apróságon így ki fog akadni. Kicsit talán nehezemre esett elképzelni a kezdeti távolságtartása miatt, hogy ennyire... aggódjon értem? Akárhogyis, az a lényeg, hogy nem akartam megbántani. Márcsak azon kellett gondolkodnom, hogy hogyan engeszteljem ki. Rövid tépelődés után végül arra jutottam, hogy keresek egy tálcát, felviszem neki a kaját és evés közben megdumáljuk a dolgot. Annyiszor kérek bocsánatot, ahányszor csak kell! Csak nem haragudhat örökké, nem igaz? Újra a szendvicsek felé fordultam, majd elhúztam a szám a nem túl bizalomgerjesztő látvány miatt. Persze még így is jobb volt, mint a legtöbb étel amihez az apokalipszis kitörése óta hozzájuthattam, de úgy éreztem, hogy most valami különlegesebbre van szükség. A konyhaszekrényhez léptem, kinyitottam az ajtaját és elkezdtem kotorászni a konzervek, lekvárok és egyéb élelmiszerek között. Azon bosszankodtam, hogy fogalmam sincs, milyen ételeket szeret Harry, mikor észrevettem egy palacsintaport. Azonnal felcsillant a szemem, széles mosollyal az arcomon vettem elő és már kutattam is egy serpenyő, meg egy bontatlan üveg olaj után. A palacsintát mindenki szereti! Vidáman dudorászva álltam neki a sütésnek és pár perc múlva már el is készültem. Felpakoltam egy tálcára a szendvicses tányért, két-két palacsintát, és két pohár baracklevet, majd elégedetten szemléltem az eredményt. Mielőtt még elindultam volna a lépcső felé, egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a juharszirupot és rajzoltam vele egy mosolygós arcot Harry palacsintájára. 

 Szívem a torkomban dobogott, mikor felértem az emeletre. Megtorpantam a szülők hálószobájába vezető ajtó előtt és idegesen harapdáltam az ajkaim, miközben azon gondolkodtam, hogy mit mondjak majd neki. Lepillantottam a kezemben tartott tálcára, a mesefigurás poharakra, a mosolygó palacsintára és egyre kínosabban éreztem magam. Az is eszembe jutott, hogy csak leteszem a kaját az ajtó elé, bekopogok és elrohanok, mielőtt kijönne. Persze ezt a gondolatot azonnal el is hessegettem, hiszen azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek. El kell mondanom, hogy tudom, hogy hülyeséget csináltam és megbántam, meg hogy bízhat bennem és nem fog többet előfordulni. Igen, valami ilyesmit, menni fog ez. Nagyot sóhajtottam, majd a tálcát az egyik kezemen egyensúlyozva bekopogtam. Nem vártam meg, hogy kikiabáljon vagy ilyesmi, inkább csak jelzésnek szántam, szóval egyből be is nyitottam. A szobába érve a várt látvány fogadott, Harry az ablak mélyedésében ült felhúzott térdekkel és elmerengve nézte az utcát. Pár pillanatig csak álltam tanácstalanul, mire végre felém fordult. Arca komor volt, de már korántsem tűnt annyira dühösnek, vagy szomorúnak. Inkább olyan... közömbösnek. Tetőtől talpig végigmért, majd pillantása megakadt a kezemben tartott tálcán. Egy darabig csak szótlanul néztük egymást. Aztán beugrott, hogy most jön az, amikor én mondok valamit. Megköszörültem a torkom és egy magabiztosnak szánt mosollyal próbáltam leplezni a zavarom, miközben elhelyezkedtem törökülésben a puha szőnyegen és magam elé tettem a tálcát. 

 - Szóval... - kezdtem bele a földet bámulva - Csak azt akartam mondani, hogy hülyeség volt egyedül kimennem, és sajnálom. Többször nem fordul elő.

 Vallomásomat hosszú, nyomasztó csend követte. Tekintetemmel még mindig a szőnyeget pásztáztam, miközben idegesen tördeltem a kezeimet és vártam, hogy mondjon valamit. Mikor a csönd túl hosszúra nyúlt, óvatosan felpillantottam. Szívem nagyot dobbant, mikor láttam, hogy mosolyog, arcán megjelentek apró gödröcskéi. Lemászott a párkányról, majd leült velem szemben a földre, a tálca túloldalára.

 -Ez most komoly? Mosolygós palacsinta? Hány éves vagy, öt? - kérdezte nevetve, de vidáman csillogó szemeiben nyoma sem volt a gúnynak. Elégedett mosolyra húztam a számat, majd elvettem a tányérról az egyik májkrémes szendvicset.

 - Idén leszek 21 - feleltem, mielőtt beleharaptam volna. Tudtam, hogy nem szánta komolynak a kérdést, de most hogy így jobban belegondoltam, még nem beszéltük meg, hogy ki hány éves. Persze mindig is gyanítottam, hogy nagyjából egykorúak vagyunk, de azért kíváncsi voltam a pontos számra.

 - Én 18 vagyok - válaszolta, majd követve példámat ő is nekilátott az evésnek. Kicsit meglepett, hogy én vagyok az idősebb, tekintve a magasságbeli különbségeket. Sőt, ami azt illetti, Harry minden tekintetben érettebbnek tűnt nálam... Gondoltam magamban, miközben jóízűen kortyolgattam a baracklét a mesefigurás poharamból.

 - Nem is emlékszem mikor ettem utoljára palacsintát! - dőlt hátra elégedetten Harry, miután végzett az evéssel - Kár, hogy ilyet nem tudunk enni útközben...

 - Vihetnénk egy serpenyőt - vontam vállat vigyorogva.

 - Ja. Meg egy tűzhelyet - vágta rá nevetve.

 - Vagy maradhatnánk itt... - mondtam halkan, mire Harry is elkomorodott.

 - Tudod, hogy nem tehetjük - sóhajtott fel, én pedig szomorkásan elmosolyodtam. A következő pillanatban átnyúlt a tálcák fölött és megragadta a kezem. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem, zavartan meredtem rá. Maga felé fordította a tenyerem és összevont szemöldökkel méregette.

 - Fáj még? - kérdezte végül. Ekkor esett csak le, hogy a sebemet nézi. A vágás már gyógyulóban volt, csak egy rózsaszínes vonal utalt a jelenlétére.

 - Már nem - feleltem és zavartan felnevettem. Rám mosolygott, majd elengedett, nekem pedig lassan visszatért normálisra a pulzusom. Nem is értettem, hogy mért jöttem hirtelen zavarba. 

 A nap hátralévő része ijesztő gyorsasággal telt el, nekem pedig egyre kevésbé volt kedvem elmenni ebből a házból. Délután elkezdtük számba venni a készleteinket, hogy eldönthessük miket vigyünk magunkkal. Harry kitisztította az összes fegyvert, én pedig összeszedtem a konzerveket és más tartós élelmiszereket. Az udvarhoz tartozó konyhakertben találtunk néhány szem paradicsomot, paprikát, meg répát, amiknek egy részét fel is használtam az ebéd készítéséhez. Miután lefürödtünk, még beszélgettünk egy kicsit a nappaliban, majd felmentünk az emeletre lefeküdni. Ahogy tegnap este, most is hamar elnyomott az álom, az éjszaka közepén azonban arra ébredtem, hogy fáj a hasam. Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehetett az idő, talán már elmúlt éjfél. Forgolódtam, próbáltam visszaaludni abban a reményben, hogy reggelre majd elmúlik, de ahelyett, hogy enyhűlt volna, inkább csak erősödött a fájdalom. Ide-oda vergődtem álom és ébrenlét között, a gyomrom émelygett, és akárhányszor lehunytam a szemem, szörnyű rémálmok törtek rám. Az egyik pillanatban még melegem volt, a másikban már a hideg rázott. Izzadtságtól nedves bőröm a lepedőhöz tapadt. Szemeim leragadtak a fáradtságtól, mégsem tudtam egyhelyben maradni, folyamatosan forgolódtam. De nem számított hogy fordultam, a hasamat kínzó fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált. Mikor úgy éreztem, hogy nem bírom már tovább, ledobtam magamról a takaróm és felültem. Ahogy kikeltem az ágyból lüktető fájdalom hasított a fejembe és megfordult körülöttem a szoba. Kezemet a hasamra szorítottam és meggörnyedt háttal szédelegtem az ajtó felé. Levegőt venni is nehezemre esett, zihálva támaszkodtam meg a fal mellett álló szekrényen. Nagyokat nyelve próbáltam leküzdeni a hullámokban rám törő hányingert, kezeim megremegtek, mikor a homlokomhoz emeltem őket, hogy letöröljem az izzadtságot. Csak arra tudtam gondolni, hogy eljussak a konyháig, igyak egy nagy pohár vizet és bevegyek egy adag fájdalomcsillapítót. Ahogy elindultam lefelé a lépcsőn, éreztem, hogy lábaim elgyengülnek. Már csak néhány fok volt hátra, mikor a látásom homályosodni kezdett. A lépcső felett derengő lámpa lidérces fénye táncot járt a falon, ahogy izzadtságtól nedves talpam megcsúszott a sima fán. Remegő kezemmel a korlátért nyúltam, de csak a levegőbe markoltam, mielőtt zuhanni kezdtem a föld felé. Még éreztem az egész testemen végigszaladó fájdalmat, ahogy a világ táncol körülöttem, a szőnyeg puha szálait az arcomon és a homlokomon végigfolyó meleg nedvességet. Az utolsó amire emlékszem a hátam mögül felhangzó, tompa léptek zaja és egy mélységesen zöld szempár.