3.fejezet

Sziasztok! Itt a 3. fejezet, remélem tetszik :) A következő már Harry szemszögéből lesz^^

Ha elolvastad és tetszett, írj véleményt kérlek, mert nem kapok túl sok visszajelzést és kezdem elveszíteni a lelkesedésem:/

◦ ● ◦

Már épp indultam volna, hogy egy hosszú lépéssel ott teremjek és bevágódjak mellé a kocsiba, mikor a soron következő járkálóban egy ismerős arcot véltem felfedezni. A meglepettségtől egy pillanatra ledermedtem, hagytam, hogy az élőholt megragadja kést tartó kezem és egyenesen üres szemeibe meredtem, ahogy kivillantva fogait rám vetette magát. 

 Mielőtt a felém közeledő fogak a húsomba marhattak volna, iszonyat hangos dörrenéssel egy golyó süvített el a fejem mellett, majd egyenesen a járkáló szemei közé fúródott. Éreztem az arcomba fröccsenő vért és szívem összeszorult az ismerős látványtól, ahogy Ed másodszorra rogyott össze a lábaimnál. Újabb és újabb kezek nyúltak felém, de Harry ekkor már ott állt mellettem és a vállamnál fogva megragadott. A lövés még ott visszhangzott a fejemben, és minden más hangot kizárt. A fülem tompán zúgott és forgott körülöttem a világ, ahogy Harry belöködött az autóba. Esetlenül átevickéltem az anyós ülésre, miközben útitársam elszántan próbálta visszaszorítani a sokasodó tömeget, hogy be tudja csukni az ajtót. Mikor végre sikerrel járt, azonnal a gázra taposott, közben gépfegyverét és táskáját a hátsó ülésekre dobta. Eközben az autót már szinte teljesen körbevették az élőholtak, ocsmány pofáikat az ablaknak nyomták és kaparászták az üveget. Az indulás kicsit nehézkes volt, de hamar sikerült kiszabadulnunk fogságukból. Mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugodni, mikor kezdtem visszanyerni a hallásom. Mire az utolsó járkáló is lebukfencezett a szélvédőről, már a szédülésem is alábbhagyott. A visszapillantó tükörbe lestem, majd a kézfejemre húztam pulóverem ujját és enyhén remegve megpróbáltam letörölni arcomról a vért. Ed vérét... Nem tudtam kiverni a fejemből halott tekintetét, és valahányszor rágondoltam fojtogatott a bűntudat. Magamon éreztem Harry fürkésző tekintetét, a szemem sarkából láttam, hogy szóra nyitja a száját, majd végül mégsem szól semmit, csak visszafordul az út felé. Rövid ismeretségünk alatt most először láttam ilyen tanácstalannak. Bár megértem, hála a visszapillantó tükörnek magam is megbizonyosodhattam róla, hogy milyen rémesen fest vértől maszatos arcom és kócos, rendezetlen hajam. Talán valami olyasmit akart kérdezni, hogy jól vagyok-e, esetleg mondani valami bíztatót, csak ez nem passzolt volna ahhoz a hideg, közömbös és távolságtartó énjéhez, amit felém mutat. Nekem viszont szükségem volt valakire, akivel beszélhetek.

 - Mi öltük meg őket? - kérdeztem végül halk, elkeseredett hangon és óvatosan felé pillantottam. Úgy tűnt, mintha kicsit megkönnyebbült volna, hogy nem neki kell beszélgetést kezdeményeznie.

 - Hogy érted, hogy mi? Ha jól emlékszem, én intéztem el mindhármójukat. És nem bántam meg. A világ semmivel sem lett kevesebb a halálukkal. Ők is megtették volna ugyanezt, ha van rá lehetőségük - válaszolta és felém pillantott - Nem menthetsz meg mindenkit... Ezzel a hozzáállással csak megöleted magad - tette hozzá halkan. Be kellett látnom, hogy igaza van, így a bűntudatom helyét egyszerű szomorúság vette át. Nem szóltam semmit, csak az ablak felé fordulva bámultam a mellettünk elsuhanó fákat, amiket hamarosan mezők váltottak fel. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kinyitottam a kesztyűtartót és elkezdtem kotorászni. Találtam egy térképet, egy erősen megpenészedett zsemlét, egy pár kesztyűt, CD-ket, forgalmit és jogosítványt. Lassan előhúztam a kártyát és érdeklődve vettem szemügyre. A kocsi tulajdonosát John Walkernek hívták, a fényképe alapján jóképű, boldog családapának tűnt, amilyet a reklámokból ismerünk. A papírok közt találtam egy fotót is, amin egy tíz év körüli kislány és egy csinos, harmincas évei végén járó nő szerepelt. Egy hintaágyban ültek a viráglugas alatt és boldogan mosolyogtak. Összeszorult a szívem, ahogy körbenéztem az autó utasterében és belegondoltam, hogy ez a kocsi nemrég még ehhez a családhoz tartozott. Kíváncsi lennék, hogy mi történhetett velük... Nagyot sóhajtva

visszacsúsztattam a képet a kesztyűtartóba és szemügyre vettem az albumokat. Zavart a körénk telepedő csend, így találomra kiválasztottam egy CDt és betettem a lejátszóba. Nem ismertem az előadót, valami klasszikusnak ígérkezett. Ahogy megszólalt az első szám, először csak összehúztam a szemöldököm és vetettem egy pillantást a többi lemezre, hogy keressek valami mást, de aztán... valahogy megtetszett. Olyan jóleső nyugalommal töltött el, ahogy hallgattam. Harryre pillantottam, aki halványan mosolygott és békés arccal nézett maga elé. Ha csak egy pillanatra is, de úgy éreztem, hogy minden rendben van. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy még mindig őt bámulom. Mikor a szeme sarkából felém pillantott, zavartan fordultam vissza az ablakhoz. A nap már lemenőben volt, utolsó sugarai színesre festették az eget. Elmerengve néztem az elsuhanó fákat, a tágas mezőt és a puha, rózsaszín felhőket. Próbáltam elhessegetni zavarbaejtő gondolataimat, de hamar rájöttem, hogy felesleges tagadnom, mennyire vonzónak találom őt. 

 - Köszönöm - szólalt meg hirtelen Harry halk, alig hallható hangon.

 - Micsodát? - fordultam felé meglepetten. 

 - Hogy segítettél... a járkálókkal - válaszolta - Még nem köszöntem meg... - tette hozzá kis szünet után. Kíváncsian fürkésztem arcát, zavarát látva apró mosolyra húzódott a szám. Valóban, miután megmentettem attól a három járkálótól ahelyett, hogy köszönetet mondott volna, egyszerűen faképnél akart hagyni. Én ugyan eddig is éreztem, hogy a hideg, közömbös és mindig nyugodt álarc érző lelket takar, de most már teljesen biztos voltam benne, hogy így van. 

 - Azt hiszem már kiegyenlítetted a számlát - válaszoltam mosolyogva. Ami azt illeti, nélküle talán még mindig az erdőben bolyonganék, de az is lehet, hogy mostanra már végeztek volna velem azok a rablók. Ráadásul ha egyedül lettem volna, nem tudom beindítani az autót, mikor felbukkan a horda. Meg kell tanulnom elkötni egy kocsit, hátha megint ilyen helyzetbe kerülök és nem lesz senki, aki megtehetné helyettem. A gondolattól kellemetlen érzés fogott el... nincs egy napja, hogy összehozott minket a sors, de már most ijesztő belegondolnom, hogy milyen lenne nélküle. A világ nem változott semmit. Még mindig vannak, akik gondolkodás nélkül ölnek meg és rabolnak ki másokat a túlélésük érdekében, a járkálók ugyanúgy élve falják fel az embereket. Azóta nem éreztem magam biztonságban, hogy elkezdődött ez az egész, mégis... a tudat, hogy Harry velem van, megnyugtatott. Óvatosan felé pillantottam, és végignézve göndör fürtjein, finom vonásain csak arra tudtam gondolni, hogy közelebb akarok kerülni hozzá.

 - Az üzemanyag nem fog kitartani - szólalt meg hirtelen olyan közömbös hangon, mintha csak az időjárásról csevegnénk.

 - Ugye csak hülyéskedsz? - csattantam fel kétségbeesetten. A nap narancs korongja már eltűnt a távoli dombok mögött, az ég pedig egyre sötétebb árnyalatokat vett fel. Nem lenne érdemes gyalog folytatni az utat, beesteledne, mire a városba érnénk és kitudja hogy sikerülne-e szálláshelyet találnunk.

 - Az autóban töltjük az éjszakát - jelentette ki.

 - Rendben - sóhajtottam fel lemondóan, majd az ülés támlájának döntöttem a fejem és az üveg napfénytetőn keresztül bámultam az eget. Nem kellett sok idő, hogy a benzin teljesen kifogyjon. A motor még utoljára felberregett, majd végleg leállt, az autó pedig halkan gurult előre pár percig. 

 Közben szinte teljesen besötétedett, a hold és a körülötte ragyogó ezernyi csillag ezüst fénybe vonták az autópálya végtelen hosszúságúnak tűnő ívét. Emlékszem rá, milyen látványt nyújtott az éjszakai égbolt a lakásom erkélyéből, egy fényben úszó nagyváros közepén. Egészen más volt akkor látni, mint most, a semmi közepén, a teljes sötétségben ülve. Sokkal hatalmasabbnak, lenyűgözőbbnek tűnt. Egészen idáig eszembe sem jutott értékelni valami ilyesmi élményt, de most, ahogy Harry mellett ülve meredtem a tengernyi, ékkőként ragyogó csillagra a napfénytetőn keresztül, különös melegség járta át a testem. Az egészet olyan... romantikusnak találtam. 

 Harry feltérdelt az ülésre, hátrafordult és elkezdett kotorászni a táskájában, majd előhalászott két konzervet és egy kis üveg vizet. Lecsavarta a kupakot, egy mozdulattal lehúzta nagyjából a felét, majd átnyújtotta nekem az egyik konzervvel együtt. Megköszöntem és azonnal neki láttam az elfogyasztásának. A víz csak három korty erejéig tartott és az ismeretlen eredetű főzeléket is elég gyorsan sikerült magamba tömnöm. Bár a kocsi védett a széltől, a fűtés nem működött, és az éjszaka is jóval hidegebbnek bizonyult a tegnapinál. Hátrébb döntöttem az ülésem, összekuporodtam és enyhén vacogva próbáltam elhelyezkedni. A következő pillanatban egy csomóba gyűrt pokróc landolt az ölemben. Meglepetten néztem Harryre, aki nem szólt semmit, csak szorosabbra húzta magán a kabátját és az ablak felé fordult. 

 - Köszi - mondtam halkan. Nem gondoltam volna, hogy ilyen figyelmes. Boldogan elmosolyodtam, belemarkoltam a puha anyagba és végignéztem a gyér fényben kirajzolódó apró, szarvasos és hópelyhes karácsonyi mintán. Elöntött a melegség, ahogy felidéztem magamban a szenteste hangulatát. Az otthon melegségét, a biztonságérzetet, a családom közelségét. Csupa olyan dolgot, amit régen annyira természetesnek vettem és amiért most mindenemet odaadnám... Bárcsak többször mondtam volna a szüleimnek, hogy szeretem őket és hogy hálás vagyok mindenért, amit értem tettek! Szorosan magamra húztam a takarót, arcomat a puha anyagba temettem és próbáltam leküzdeni előtörő könnyeimet. Még egy utolsó pillantást vetettem a fölöttünk elterülő csillagos égboltra, majd lehunytam a szemeim és megpróbáltam álomba merülni. Harry még hosszasan mocorgott és fészkelődött mögöttem, mire sikerült elaludnia. Végül nem hallatszott más, csak egyenletes szuszogása, ami lassan engem is álomba ringatott.

2.fejezet

Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm az 5 feliratkozót és a kommentet :) Meghoztam a 2.fejezetet, remélem tetszik!

Kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, ha elolvastad, sokat jelentene!

◦ ● ◦

A következő pillanatban egy férfi lépett ki a fák közül, majd mielőtt még bármit is tehettem volna, Harry mögött termett és a hátához nyomta gépfegyverét.

 - Csak semmi hirtelen mozdulat, drágáim - húzta széles vigyorra száját, kivillantva fogait. 

 A férfi nem volt egyedül, hamarosan két másik társa is előbukkant, fegyverrel a kezében. Lassan a magasba emeltem a karom, miközben figyeltem, ahogy Harry óvatos mozdulattal a földre ejti a táskáját. Ha azért jöttek, hogy kiraboljanak minket, akkor sajnos nincs szerencséjük, hiszen mi is eléggé híján vagyunk mindennek. Márpedig a felém tartott pisztolyból ítélve nem tartottam valószínűneg, hogy csak csevegni akarnának egyet. 

 - Nézd haver, nincs nálunk semmi értékes - szólaltam meg. Nem mintha arra számítottam volna, hogy ennyivel sikerül meggyőznöm, de valamit tennem kellett. Az az igazság, hogy hirtelen elment a kedvem ettől a meghalósditól. Még holtomban se lenne nyugtom, ha hagynám hogy ez a tuskó kiraboljon, ne adj Isten még a gatyát is leráncigálja rólam és kinyírjon. Úgy terveztem, hogy kicsit méltóságteljesebben ér majd véget az életem. Nem mintha a halálban lenne bármi méltóság is... Ha nem ez, akkor élve falnak fel, az se sokkal szebb. Ahogy a rám szegezett pisztoly csövébe meredtem, az jutott eszembe, hogy ha kicsit előbb futok össze ezekkel a srácokkal valószínűleg még hálás is lettem volna nekik, ha kinyírnak. De most, hogy újra volt valami célom az életben, nem akartam meghalni. Ez egy kicsit vicces. Emlékszem amikor még arról álmodoztam, hogy egy nap majd híres focista leszek. Most? Az az életcélom, hogy betörjek egy sarki ABC-be egy jó kis babkonzervért. 

 - Ed, motozd meg - adta ki az utasítást a Harry mögött álló férfi, figyelmen kívül hagyva kijelentésem. A dagadt, szakállas csávó a nadrágjába csúsztatta pisztolyát, majd felém lépett és elkezdett tapizni. Hideg borzongás futott végig rajtam, ahogy hozzámért. Szerencse, hogy már egy ideje nem ettem és nem volt mit kihánynom. Lerángatta rólam a táskát és kihúzta a nadrágomból a pisztolyom.

 - Találtam egy stukkert - mutatta fel széles vigyorral az arcán - Ó, meg egy kést!

 Fájó szívvel figyeltem, ahogy kihúzza bozótvágó késemet az övtartómból. Nehezen tudtam megállni, hogy érte nyúljak, de a harmadik tag még mindig fegyvert szegezett rám, szóval nem lett volna okos dolog megmozdulnom. Kezdett egyre inkább elegem lenni ebből az egészből. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy hogyan tudnánk megúszni a dolgot, de elég reménytelen volt a helyzet. Kérdőn pillantottam Harryre, hátha van valami ötlete. És nem is kellett csalódnom. Smaragdzöld szemei hűvös nyugalommal teltek meg, ahogy a megfelelő alkalomra várva végigfuttatta tekintetét fogvatartóinkon. A következő pillanatban egy szemmel alig követhető mozdulattal megpördült és kicsavarta a mögötte álló férfi kezéből a gépfegyvert, majd ugyanazzal a lendülettel a rám pisztolyt szegező fickó lábába lőtt, aki fájdalmában hangosan felüvöltött és a földre rogyott. A főnököt könyökkel ütötte ki, a másikat alulról rúgta állon, miközben kikapta kezéből a pisztolyt. Eközben Ed barátunk sem volt rest, a frissen lopott fegyverével Harryre célzott, de sikerült kiütnöm a kezéből, mielőtt még lőhetett volna. Rövid dulakodásba bonyolódtunk, de köszönhetően a késemnek, amit most a dagadék szorongatott, nem volt túl sok esélyem. Hátulról körém fonta a karját, és szorosan a nyakamhoz nyomta a pengét.

 - Dobd el a fegyvert, vagy... - kezdett bele a fenyegetőzésbe. Harryt azonban nem hatotta meg, hogy az életem forog kockán, mielőtt Ed a mondandója végére érhetett volna, felénk szegezte a pisztolyát és lőtt. A golyó pár centire a nyakamtól fúródott a mögöttem álló férfi vállába, köszönhetően annak, hogy majd egy fél fejjel voltam alacsonyabb nála. Kapva az alkalmon kiszabadultam gyengülő szorításából és kitéptem kezéből a késem. Az ereimben száguldó adrenalintól és az enyhe sokktól remegve léptem Harry mellé, miközben Ed a vállát szorítva, nyöszörögve a földre rogyott. Összehúzott szemekkel néztem útitársamra, aki átvetette vállán a frissen szerzett gépfegyvert, majd felvette a földről a pisztolyom és felém nyújtotta.

 - Majdnem lelőttél - mondtam bosszúsan, majd rövid habozás után elvettem.

 - Mi az, hogy majdnem? - kérdezett vissza miközben szemöldöke a magasba szaladt - A vállát céloztam - tette hozzá halál nyugodtan. Megforgattam a szemeim, majd elégedett mosolyra húztam a szám, ahogy végignéztem a földön heverő támadóinkon. 

 - Menjünk - sóhajtott fel útitársam, miközben lehajolt a táskájáért.

 - Viszlát ribikéim - búcsúztam el széles vigyorral az arcomon. Mielőtt hátat fordítottam volna, még egyszer utoljára belenéztem Ed gyűlölettel telt, kétségbeesetten csillogó szemeibe. Már kezdtem megsajnálni, amikor eszembe jutott, hogy valószínűleg ők is ugyanezt tették volna velünk, ha nem rosszabbat, örüljenek, hogy még élnek. Mikor tovább indultunk, Harry felém dobott egy babkonzervet. Elkaptam és felcsillanó szemekkel megköszöntem, már kezdtem úgy érezni, mintha az éhség lyukat égetett volna a gyomromba. Rövid szerencsétlenkedést követően sikerült kinyitnom, és kanál híján úgy szürcsölgettem, mintha pohárból innék. Hangosan nyammogva tömtem magamba, miközben érdeklődve mértem végig Harryt. Nagyjából fél fejjel lehetett magasabb, mint én és jóval izmosabbnak is tűnt, mégis meglepett, hogy ilyen könnyedén képes volt lefegyverezni egyszerre három embert. Különös biztonságérzettel töltött el a tény, hogy most vele vagyok. És még ez a rövid kis kaland is a hasznunkra vált, legalább szereztünk fegyvert.

 Alig haladtunk ötven métert, mikor hirtelen megállt, maga mellé téve a táskáját leguggolt és elhúzott egy térképet, amit kiterített a földön. Érdeklődve hajoltam fölé, hogy vethessek egy pillantást az útitervünkre.

 - Valahol itt vagyunk most, ebben az erdőben. Északon keresztül fut egy autópálya, ha minden igaz hamarosan odaérünk. Azt követve már csak órák kérdése, hogy elérjük a várost - magyarázta miközben mutogatott. 

 - Értem. Akkor jobb lesz, ha sietünk, hogy még sötétedés előtt odaérjünk - jelentettem ki.

 - És hogy elkerüljük az esetleges hordát, amit a lövések hangja csalt a közelbe - tette hozzá a tőle megszokott mély, nyugodt hangon. Ezzel szemben nekem a vér is megfagyott az ereimben, ahogy lelki szemeim előtt láttam a nyomunkban loholó több száz élőholtat. A járkálók köztudottan követik a hangokat, ezért is érdemesebb kést használni ellenük, amikor csak lehet, a lövések ugyanis a többieket is a környékre vonzzák. Az élőholtak reakcióideje lassú, bomlófélben lévő testük jóval törékenyebb, mint egy élőé, nem tudnak gondolkodni, csak az ösztöneik hajtják őket, így nem jelentenek túl nagy kihívást egy átlag ember számára. A gond ott kezdődik, amikor csapatokba verődnek. Ha egyszerre ötvenen jönnek rád, akkor elég nehéz elkerülni, hogy megharapjanak. És ha ez megtörténik, onnantól kezdve már csak napjaid vannak hátra. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, szerettem volna minél előbb az autópályára érni. Feszülten figyeltem a fák közé, miközben idegesen szorongattam késem markolatát. A körénk telepedő csendben még a talpunk alatt ropogó gallyak is hangos visszhangot vertek a fák törzsén. Szorosan egymás mellett haladtunk, figyeltünk és vártunk. Hamarosan kiértünk a fák biztonságot nyújtó takarásából és az autópályán folytattuk az utunkat. Alig pár méter után azonban meghallottam azt a bizonyos hangot, amitől minden alkalommal jéghideg borzongás futott végig a hátamon. A rekedt hörgés egyre erősödött, ahogy lassan hátrafordultam és megpillantottam a fák közül előbukkanó élőholtakat. Először csak öten, majd tízen, pár pillanattal később pedig még ennél is többen botorkáltak elő az árnyékból.

 - És most? - fordultam ijedten Harry felé.

 - Most imádkozz, hogy legyen kulcs abban az autóban - bökött fejével a tőlünk ötven méter

távolságra álló kocsi felé, majd rohanni kezdett én pedig követtem. Hiába vagyunk gyorsabbak, ha nekik van egy óriási előnyük velünk szemben. Mégpedig az, hogy nem fáradnak. Harry jóval gyorsabban futott, mint én, így hamar lehagyott. Amint a kocsihoz ért, a nyitott ajtón keresztül bepattant a volán mögé. Magamban elmormoltam pár fohászt, mikor lihegve mellé értem és reménykedve vártam, hogy mondjon valamit.

 - Kulcs az nincs, de talán be tudom indítani - szólalt meg végül. Még ilyen körülmények közt is idegesítően nyugodtnak tűnt, de most nem volt időm ilyesmiken csodálkozni, mert a tempósabb járkálókat már csak tíz méter választotta el tőlünk.

 - Siess! - kiáltottam kétségbeesett hangon, miközben előhúztam a késem.

 - Igyekszem - morogta és lehajolt a műszerfal alá. Legyőzve a testemet fogvatartó rettegést, előre léptem és harci kiáltással vetettem magam az élőholtak közé. Miközben csapkodtam le a fejeket és kerülgettem a felém kapó állkapcsokat, azon gondolkodtam, hogy mennyire hiányzik nekem az-az élet, amiben még azon kellett izgulnom, hogy kihívnak-e felelni kémián, és nem azon, hogy vajon ma van-e a napja annak, hogy élve felfalnak. Az első négy után már kezdtem fáradni, és volt még hátra úgy ötszáz.

 - Indulni kéne! - szóltam hátra Harrynek, miközben az ötödik járkálót fejeztem le. Közben folyamatosan hátráltam, nehogy körbe tudjanak keríteni. Már épp kezdtem a kétségbeesés egy új szintjére lépni, mikor a motor felberregett. 

 - Szállj be! - kiáltotta Harry kihajolva a sofőr ülésről, pár lépéssel mögöttem. Már épp indultam volna, hogy egy hosszú lépéssel ott teremjek és bevágódjak mellé a kocsiba, mikor a soron következő járkálóban egy ismerős arcot véltem felismerni. A meglepettségtől egy pillanatra ledermedtem, hagytam, hogy az élőholt megragadja kést tartó kezem és egyenesen üres szemeibe meredtem, ahogy kivillantva fogait rám vetette magát. 

1.fejezet

Sziasztok! Nagyon örülök a három feliratkozónak és a kommentnek, remélem senkinek nem okoz csalódást az első fejezet! Sokat jelentene, ha megírnátok a véleményeteket, vagy legalább egy pipát nyomnátok rá! :)

◦ ● ◦

Louis Tomlinson
"Nem azért vagyok még itt, mert élni akarok. Egyszerűen csak a megszokás..."

 Elmerengve néztem, ahogy a felkelő nap arany sugarai utat törnek maguknak a lombok között, miközben hátamat a nedves fatörzsnek vetettem. A természet lassan ébredezett, minden nyugodtnak és békésnek tűnt. Nem hallatszott más, csak a lágy szellő által újra és újra megcsörrenő konzervdobozok és üvegek tompa zaja, melyek ideiglenes táborhelyem köré voltak kifeszítve egy kötél segítségével. Tekintetem a tőlem pár méterre heverő, rothadó félben lévő testre esett. Ha nem szerelem fel tegnap ezt a rögtönzött riasztóberendezést, valószínűleg már nem lennék itt. Az éjszaka közepén riadtam fel a hangos csörömpölésre és még pont idejében vettem észre a kötélen átbukfencező járkálót, ami a lábam felé kapott. Ha álmomban lepett volna meg, már én is egy lennék közülük... Ahogy üveges szemeibe meredtem azon kezdtem gondolkodni, hogy talán nem is olyan

rég még ő is ugyanolyan túlélő volt, mint én. Vajon... mi lehetett a neve? Gyászolja őt valaki? A gondolat, hogy rám senki nem fog emlékezni, miután meghalok, megrémített. Ebben a kegyetlen és mocskos, élőholtaktól hemzsegő világban az egyedüllét volt a legijesztőbb a számomra. Minden egyes nap küzdöttem az életemért, és egyre inkább úgy éreztem, hogy semmi értelme az egésznek. Azóta, hogy elszakadtam a csapatomtól, nem igen találkoztam emberekkel. Legalábbis nem a barátságosabb fajtából. Sokan jobban tartanak az élőktől, mint a holtaktól. Az emberek önzőek, gondolkodás nélkül ölik le és rabolják ki társaikat a saját túlélésük érdekében, így nem is olyan meglepő, hogy senki nem bízik senkiben. Ezért is volt olyan kilátástalan a helyzetem. Szükségem volt valakire, bárkire, akiben bízhatok. Belefáradtam már az egyedül létbe... Nagyot sóhajtva feltápászkodtam, hogy tovább induljak. Készleteim vészesen fogytak, ami azt jelentette, hogy sürgősen találnom kellett egy várost, ahol utánpótlást szerezhetek. Már egy hete bolyongtam ebben az erdőben és fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Az üvegek hangosan csörömpöltek, ahogyan nekiálltam kicsomózni a törzsek köré csavart kötelet. Miután végeztem, az egészet belegyömöszöltem a hátizsákomba. Feltekertem a hálózsákom, az övtartómba csúsztattam az alkar hosszúságú bozótvágó késem és ellenőriztem, hogy van-e töltény a nadrágomba rejtett pisztolyban. Mikor mindennel kész voltam, otthagytam a táborhelyem és abban a reményben, hogy mielőbb kiérek, nekivágtam az erdőnek. 

 A nap már magasan járt, mikor kulacsomból az utolsó korty víz is elfogyott. A hasam hangosan korgott, másfél napja egy falatot sem ettem. Egyre gyengébbnek és reménytelenebbnek éreztem magam, miközben előre haladtam a fák közt. Minden egyes lépéssel mélyebbre és mélyebbre sűllyedtem a kilátástalanságban. Még soha nem voltam ilyen közel ahhoz, hogy feladjam. Végül megtorpantam és erőtlenül a földre rogytam. Nem volt erőm felkelni és tovább keresni a kiutat. Nem akartam mást, csak feküdni a nedves fűben, érezni a nap meleg érintését az arcomon, hallgatni a madarak énekét és lassan örökre álomba merülni. Mielőtt azonban végleg átadhattam volna magam a kétségbeesésnek, egy hangos dörrenés rántott vissza a valóságba. Megdermedtem, ahogy az elsülő pisztoly visszhangot vert a fák törzsén. A hang a közelből érkezett, felpattantam a földről és elindultam, hogy megkeressem a forrását. Késemet előhúzva, halk léptekkel haladtam előre alig egy percen keresztül, mikor kiérve a fák közül egy apró tisztáson találtam magam. A földön mozdulatlan test feküdt, hiányzó belekkel, mellette a fűben pedig egy pisztoly és egy tömött hátizsák hevert. Pár lépéssel arréb egy fiatal fiú tartott vissza puszta kézzel három acsarkodó élőholtat. Gyakorlott mozdulatokkal tért ki a felé kapó állkapcsok elől, hol lábbal, hol ököllel kényszerítette hátra támadóit. Látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig, így habozás nélkül a segítségére siettem. Az egyik járkáló épp az arca felé kapott, mikor mellette termettem, magam mögé löktem és késemet az élőholt koponyájába mélyesztettem. Gyors mozdulattal lefejeztem a maradék kettőt és elégedetten pillantottam hátra. Az ismeretlen a földön ült, szaporán vette a levegőt és smaragdzöld szemeivel meglepetten nézett fel rám. Szakadt, koszos ruhája, szanaszét álló göndör tincsei, és az arcát borító alvadt vér ellenére is kétségtelenül vonzónak találtam. Tekintetemmel végigfutottam a testén, harapásnyomok után kutatva.

 - Jól vagy? - kérdeztem és a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem. 

 - Remekül - felelte immár teljes nyugalommal, majd figyelmen kívül hagyva a felé nyúló kezet, feltápászkodott a földről. A jómodorán van még mit csiszolni, de könnyen lehet, hogy rég járt emberek között, szóval nem hibáztattam. 

 - Louis vagyok. Louis Tomlinson - mutatkoztam be, miközben figyeltem, ahogy leporolja sötétzöld kabátját és kezébe veszi a földön heverő pisztolyt. Ahogy felnyitotta a tárat, megbizonyosodott róla, hogy a negyedik élőholt fejébe fúródó golyó valóban az utolsó tölténye volt.

 - Nos, Louis, örültem a találkozásnak - jelentette ki, majd hátára kapta a táskáját és elindult a fák közé. Persze hogy a tűréshatárom végén is egy ilyen tuskóval hoz össze a sors... Mivel már azon a ponton voltam, hogy inkább meghalok, minthogy még egy percet is egyedül kelljen töltenem, úgy döntöttem nem veszítek semmit, ha utána megyek. Abban reménykedtem, hogy ő talán tudja, hogyan lehet kijutni az erdőből. Pár percig szótlanul sétáltam mögötte néhány lépés távolságban, mikor hirtelen megtorpant. Én is így tettem, majd figyeltem, ahogy lassan hátrafordul és rámnéz.

 - Te követsz engem - állapította meg. 

 - Szép munka, Sherlock - nevettem fel.

 - Miért? - kérdezte összevont szemöldökkel.

 - A helyzet az, hogy egyedül vagyok, eltévedtem és kifogytam az élelemből is. Abban reménykedtem, hogy el tudsz vezetni a legközelebbi városba, vagy esetleg a táborodhoz... - válaszoltam. 

 - Nincs táborom. De én is a városba tartok szóval... - kezdett bele kicsit kelletlenül, majd hátat fordított - ...csatlakozhatsz.

 Hirtelen valami különös melegség járta át a testem. Valami olyasmi, amit már nagyon rég nem

éreztem. Talán hasonlított kicsit a boldogsághoz... Széles mosollyal az arcomon felgyorsítottam a lépteim, hogy mellé érjek. Rövid ideig csak némán haladtunk előre, de én nem bírtam ki, hogy ne beszéljek, most hogy végre olyasvalakinek a társaságában voltam, aki válaszolni is tud, nem csak hörögni, meg csattogtatni a fogait. Sajnos hamar be kellett látnom, hogy újdonsült barátom nem sokkal aktívabb beszédpartner, mint egy élőholt.

 - Mi a neved? - érdeklődtem, mikor eszembe jutott, hogy elfelejtett bemutatkozni.

 - Harry - felelte tömören. Mivel én is régen kommunikáltam már emberekkel, így kellett kicsit gondolkodnom rajta, hogy hogyan is tartsam fent a beszélgetést, ami elég egyoldalúnak ígérkezett. Volt ugyanis egy olyan érzésem, hogy ő nem nagyon fog érdeklődni felőlem.

 - És mióta vagy egyedül? - kérdeztem végül.

 - Három napja - válaszolta. Vagyis könnyen lehet, hogy mostanában veszített el valakit, aki közel állt hozzá. Ez megmagyarázná, hogy mért ilyen távolságtartó... Tudni akartam, hogy mi történt vele, bár nem tartottam valószínűnek, hogy két percnyi ismeretség után már ki is önti nekem a lelkét. Olyan embernek tűnt, aki inkább magába folytja az érzelmeit, mintsem-hogy megossza másokkal. Végül arra jutottam, hogy nem veszítek semmit, ha megkérdezem.

 - Mi történt?

 - Nem akarok beszélni róla - felelte beigazolva a sejtésem. Ahogy tekintetemmel az arcát fürkésztem, láttam szemében a fájdalmat és az elfojtott indulatokat.

 - Sajnálom... - mondtam halk, együttérző hangon. Én is veszítettem el hozzám közel állókat... sokat... az összeset. A kellemetlen emlékek felidézése egy-kettőre elvette a jókedvemet. A lábam elé meredve haladtam tovább és mélyen a gondolataimba merültem. Zavart a körénk telepedő csend, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Legnagyobb meglepetésemre ő szólalt meg először.

 - Van fegyvered? - kérdezte miközben felém pillantott.

 - Egy pisztoly, legfeljebb tíz golyó és a bozótvágó késem - válaszoltam, mire csalódottan elhúzta a száját.

 - Ekkora tűzerővel kicsit necces lesz felderíteni egy várost - jegyezte meg. Valóban, a városokban ugyanis sokkal nagyobb hordákban járnak az élőholtak. Éreztem, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, de legalább már nem voltam egyedül. 

 Alig tíz métert haladtunk előre, mikor a szemem sarkából láttam, hogy a zsebéhez nyúl és előhúz egy iránytűt. Megállt, megvárta, amíg a mutató beáll, majd aprót változtatva az irányunkon tovább indult. Csendben követtem, mikor hirtelen hangosan megkordult a gyomrom. A nagy izgalmak közepette el is felejtettem, hogy milyen éhes vagyok.

 - Ööö... izé. Esetleg nincs valami kajád? - kérdeztem zavartan. Megtorpant és hátrapillantott. Arca halvány mosolyra görbült, majd bólintott és előre vette a táskáját. A következő pillanatban azonban egy férfi lépett ki a fák közül, majd mielőtt még bármit is tehettem volna, Harry mögött termett és a hátához nyomta gépfegyverét.

 - Csak semmi hirtelen mozdulat, drágáim - húzta széles vigyorra száját, kivillantva fogait. 

Bevezetés

 Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy elkezdek írni egy Larry fanfictiont, amiben inkább az érzelmeken és nem a testiségen van a hangsúly. A történet egy zombiapokalipszis közepén játszódik és egy, a The Walking Dead-éhez hasonló világra épül. Ez abban nyilvánul meg leginkább, hogy nem nagyon szeretem a "zombi" szót, ezért inkább a sorozatból ismert "járkáló" kifejezést használom. A morbid részeket nem részletezem, szóval nem lesz túl véres. A középpontban Harry és Louis áll, de később a többi srác is fel fog tűnni, és természetesen sok általam kitalált karakter is szerepet kap majd. Remélem lesznek páran, akik olvassák, hogy legyen motivációm a befejezéséhez:D Minden kommentnek és visszajelzésnek nagyon örülök :)

Louis Tomlinson pillanatok alatt egyedül találja magát ebben a sötét, kegyetlen és veszélyes világban. Már kezdi feladni az életet, mikor a sors összehozza egy magának való túlélővel. Miután megmenti egy csapat élőholttól, Harry csatlakozik hozzá, hogy együtt próbáljanak meg eljutni a legközelebbi városba újratölteni a készleteiket. Louis kétségbeesetten kapaszkodik az idegenbe, aki végre kiránthatná őt a magányából, de Harry megfogadta, hogy többet nem enged közel magához senkit, mert már belefáradt abba, hogy elveszíti a számára fontos személyeket. A kalandos út során azonban akaratukon kívül is közel kerülnek egymáshoz. Vajon Harry képes lesz magára hagyni Louist, miután törlesztette adósságát és eljuttatta őt a városba?