1.fejezet

Sziasztok! Nagyon örülök a három feliratkozónak és a kommentnek, remélem senkinek nem okoz csalódást az első fejezet! Sokat jelentene, ha megírnátok a véleményeteket, vagy legalább egy pipát nyomnátok rá! :)

◦ ● ◦

Louis Tomlinson
"Nem azért vagyok még itt, mert élni akarok. Egyszerűen csak a megszokás..."

 Elmerengve néztem, ahogy a felkelő nap arany sugarai utat törnek maguknak a lombok között, miközben hátamat a nedves fatörzsnek vetettem. A természet lassan ébredezett, minden nyugodtnak és békésnek tűnt. Nem hallatszott más, csak a lágy szellő által újra és újra megcsörrenő konzervdobozok és üvegek tompa zaja, melyek ideiglenes táborhelyem köré voltak kifeszítve egy kötél segítségével. Tekintetem a tőlem pár méterre heverő, rothadó félben lévő testre esett. Ha nem szerelem fel tegnap ezt a rögtönzött riasztóberendezést, valószínűleg már nem lennék itt. Az éjszaka közepén riadtam fel a hangos csörömpölésre és még pont idejében vettem észre a kötélen átbukfencező járkálót, ami a lábam felé kapott. Ha álmomban lepett volna meg, már én is egy lennék közülük... Ahogy üveges szemeibe meredtem azon kezdtem gondolkodni, hogy talán nem is olyan

rég még ő is ugyanolyan túlélő volt, mint én. Vajon... mi lehetett a neve? Gyászolja őt valaki? A gondolat, hogy rám senki nem fog emlékezni, miután meghalok, megrémített. Ebben a kegyetlen és mocskos, élőholtaktól hemzsegő világban az egyedüllét volt a legijesztőbb a számomra. Minden egyes nap küzdöttem az életemért, és egyre inkább úgy éreztem, hogy semmi értelme az egésznek. Azóta, hogy elszakadtam a csapatomtól, nem igen találkoztam emberekkel. Legalábbis nem a barátságosabb fajtából. Sokan jobban tartanak az élőktől, mint a holtaktól. Az emberek önzőek, gondolkodás nélkül ölik le és rabolják ki társaikat a saját túlélésük érdekében, így nem is olyan meglepő, hogy senki nem bízik senkiben. Ezért is volt olyan kilátástalan a helyzetem. Szükségem volt valakire, bárkire, akiben bízhatok. Belefáradtam már az egyedül létbe... Nagyot sóhajtva feltápászkodtam, hogy tovább induljak. Készleteim vészesen fogytak, ami azt jelentette, hogy sürgősen találnom kellett egy várost, ahol utánpótlást szerezhetek. Már egy hete bolyongtam ebben az erdőben és fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Az üvegek hangosan csörömpöltek, ahogyan nekiálltam kicsomózni a törzsek köré csavart kötelet. Miután végeztem, az egészet belegyömöszöltem a hátizsákomba. Feltekertem a hálózsákom, az övtartómba csúsztattam az alkar hosszúságú bozótvágó késem és ellenőriztem, hogy van-e töltény a nadrágomba rejtett pisztolyban. Mikor mindennel kész voltam, otthagytam a táborhelyem és abban a reményben, hogy mielőbb kiérek, nekivágtam az erdőnek. 

 A nap már magasan járt, mikor kulacsomból az utolsó korty víz is elfogyott. A hasam hangosan korgott, másfél napja egy falatot sem ettem. Egyre gyengébbnek és reménytelenebbnek éreztem magam, miközben előre haladtam a fák közt. Minden egyes lépéssel mélyebbre és mélyebbre sűllyedtem a kilátástalanságban. Még soha nem voltam ilyen közel ahhoz, hogy feladjam. Végül megtorpantam és erőtlenül a földre rogytam. Nem volt erőm felkelni és tovább keresni a kiutat. Nem akartam mást, csak feküdni a nedves fűben, érezni a nap meleg érintését az arcomon, hallgatni a madarak énekét és lassan örökre álomba merülni. Mielőtt azonban végleg átadhattam volna magam a kétségbeesésnek, egy hangos dörrenés rántott vissza a valóságba. Megdermedtem, ahogy az elsülő pisztoly visszhangot vert a fák törzsén. A hang a közelből érkezett, felpattantam a földről és elindultam, hogy megkeressem a forrását. Késemet előhúzva, halk léptekkel haladtam előre alig egy percen keresztül, mikor kiérve a fák közül egy apró tisztáson találtam magam. A földön mozdulatlan test feküdt, hiányzó belekkel, mellette a fűben pedig egy pisztoly és egy tömött hátizsák hevert. Pár lépéssel arréb egy fiatal fiú tartott vissza puszta kézzel három acsarkodó élőholtat. Gyakorlott mozdulatokkal tért ki a felé kapó állkapcsok elől, hol lábbal, hol ököllel kényszerítette hátra támadóit. Látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig, így habozás nélkül a segítségére siettem. Az egyik járkáló épp az arca felé kapott, mikor mellette termettem, magam mögé löktem és késemet az élőholt koponyájába mélyesztettem. Gyors mozdulattal lefejeztem a maradék kettőt és elégedetten pillantottam hátra. Az ismeretlen a földön ült, szaporán vette a levegőt és smaragdzöld szemeivel meglepetten nézett fel rám. Szakadt, koszos ruhája, szanaszét álló göndör tincsei, és az arcát borító alvadt vér ellenére is kétségtelenül vonzónak találtam. Tekintetemmel végigfutottam a testén, harapásnyomok után kutatva.

 - Jól vagy? - kérdeztem és a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem. 

 - Remekül - felelte immár teljes nyugalommal, majd figyelmen kívül hagyva a felé nyúló kezet, feltápászkodott a földről. A jómodorán van még mit csiszolni, de könnyen lehet, hogy rég járt emberek között, szóval nem hibáztattam. 

 - Louis vagyok. Louis Tomlinson - mutatkoztam be, miközben figyeltem, ahogy leporolja sötétzöld kabátját és kezébe veszi a földön heverő pisztolyt. Ahogy felnyitotta a tárat, megbizonyosodott róla, hogy a negyedik élőholt fejébe fúródó golyó valóban az utolsó tölténye volt.

 - Nos, Louis, örültem a találkozásnak - jelentette ki, majd hátára kapta a táskáját és elindult a fák közé. Persze hogy a tűréshatárom végén is egy ilyen tuskóval hoz össze a sors... Mivel már azon a ponton voltam, hogy inkább meghalok, minthogy még egy percet is egyedül kelljen töltenem, úgy döntöttem nem veszítek semmit, ha utána megyek. Abban reménykedtem, hogy ő talán tudja, hogyan lehet kijutni az erdőből. Pár percig szótlanul sétáltam mögötte néhány lépés távolságban, mikor hirtelen megtorpant. Én is így tettem, majd figyeltem, ahogy lassan hátrafordul és rámnéz.

 - Te követsz engem - állapította meg. 

 - Szép munka, Sherlock - nevettem fel.

 - Miért? - kérdezte összevont szemöldökkel.

 - A helyzet az, hogy egyedül vagyok, eltévedtem és kifogytam az élelemből is. Abban reménykedtem, hogy el tudsz vezetni a legközelebbi városba, vagy esetleg a táborodhoz... - válaszoltam. 

 - Nincs táborom. De én is a városba tartok szóval... - kezdett bele kicsit kelletlenül, majd hátat fordított - ...csatlakozhatsz.

 Hirtelen valami különös melegség járta át a testem. Valami olyasmi, amit már nagyon rég nem

éreztem. Talán hasonlított kicsit a boldogsághoz... Széles mosollyal az arcomon felgyorsítottam a lépteim, hogy mellé érjek. Rövid ideig csak némán haladtunk előre, de én nem bírtam ki, hogy ne beszéljek, most hogy végre olyasvalakinek a társaságában voltam, aki válaszolni is tud, nem csak hörögni, meg csattogtatni a fogait. Sajnos hamar be kellett látnom, hogy újdonsült barátom nem sokkal aktívabb beszédpartner, mint egy élőholt.

 - Mi a neved? - érdeklődtem, mikor eszembe jutott, hogy elfelejtett bemutatkozni.

 - Harry - felelte tömören. Mivel én is régen kommunikáltam már emberekkel, így kellett kicsit gondolkodnom rajta, hogy hogyan is tartsam fent a beszélgetést, ami elég egyoldalúnak ígérkezett. Volt ugyanis egy olyan érzésem, hogy ő nem nagyon fog érdeklődni felőlem.

 - És mióta vagy egyedül? - kérdeztem végül.

 - Három napja - válaszolta. Vagyis könnyen lehet, hogy mostanában veszített el valakit, aki közel állt hozzá. Ez megmagyarázná, hogy mért ilyen távolságtartó... Tudni akartam, hogy mi történt vele, bár nem tartottam valószínűnek, hogy két percnyi ismeretség után már ki is önti nekem a lelkét. Olyan embernek tűnt, aki inkább magába folytja az érzelmeit, mintsem-hogy megossza másokkal. Végül arra jutottam, hogy nem veszítek semmit, ha megkérdezem.

 - Mi történt?

 - Nem akarok beszélni róla - felelte beigazolva a sejtésem. Ahogy tekintetemmel az arcát fürkésztem, láttam szemében a fájdalmat és az elfojtott indulatokat.

 - Sajnálom... - mondtam halk, együttérző hangon. Én is veszítettem el hozzám közel állókat... sokat... az összeset. A kellemetlen emlékek felidézése egy-kettőre elvette a jókedvemet. A lábam elé meredve haladtam tovább és mélyen a gondolataimba merültem. Zavart a körénk telepedő csend, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Legnagyobb meglepetésemre ő szólalt meg először.

 - Van fegyvered? - kérdezte miközben felém pillantott.

 - Egy pisztoly, legfeljebb tíz golyó és a bozótvágó késem - válaszoltam, mire csalódottan elhúzta a száját.

 - Ekkora tűzerővel kicsit necces lesz felderíteni egy várost - jegyezte meg. Valóban, a városokban ugyanis sokkal nagyobb hordákban járnak az élőholtak. Éreztem, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, de legalább már nem voltam egyedül. 

 Alig tíz métert haladtunk előre, mikor a szemem sarkából láttam, hogy a zsebéhez nyúl és előhúz egy iránytűt. Megállt, megvárta, amíg a mutató beáll, majd aprót változtatva az irányunkon tovább indult. Csendben követtem, mikor hirtelen hangosan megkordult a gyomrom. A nagy izgalmak közepette el is felejtettem, hogy milyen éhes vagyok.

 - Ööö... izé. Esetleg nincs valami kajád? - kérdeztem zavartan. Megtorpant és hátrapillantott. Arca halvány mosolyra görbült, majd bólintott és előre vette a táskáját. A következő pillanatban azonban egy férfi lépett ki a fák közül, majd mielőtt még bármit is tehettem volna, Harry mögött termett és a hátához nyomta gépfegyverét.

 - Csak semmi hirtelen mozdulat, drágáim - húzta széles vigyorra száját, kivillantva fogait.