2015. május 6., szerda

6.fejezet

Sziasztok! Ne haragudjatok, amiért ilyen későn hozom a fejezetet... Végre valahára túl vagyok a nyelvvizsgán, szóval visszatértem és többet nem fogom így elhanyagolni a blogot :) Nagyon hálás vagyok az összes kommentért, pipáért és feliratkozásért! Köszönöm a türelmet, remélem még nem untátok meg a várakozást és a továbbiakban is olvassátok majd a történetet!
Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!
◦ ● ◦

HARRY STYLES

Miután kibukfenceztem az ablakon, nagyot puffanva értem földet a fűben egy járkálóval a nyakamban. Mielőtt azonban belém haraphatott volna, Louis leszedte rólam, majd felsegített, én pedig enyhén bicegve indultam meg a kerítés felé. Megvártam, amíg mindenki átér, majd négykézlábra ereszkedtem és követtem őket a szűk résen keresztül. A kiálló drótok beletéptek ruhámba és megkarcolták bőröm, de nem foglalkoztam vele. Felpattantam és hátra sem nézve végigsiettem a ház oldala mentén. Mikor ismét az utcára értünk, magamban szitkozódva néztem a gyerekre. Természetesen nem örültem, hogy egy újabb terhet kell a nyakunkba venni, de azzal én is egyet értettem, hogy nem hagyhattuk magára. Az a felelőtlen ígéret viszont, hogy megkeressük az apját... Louis sem gondolhatta komolyan, hogy még életben van. Kelletlenül ugyan, de beleegyeztem, hogy egy ideig a környéken maradjunk. Mielőtt elindultunk volna, pillantásom Louis bal kezére esett, amiről még mindig csöpögött a vér. Szó nélkül mellé léptem és megvizsgáltam a sérülést. Nem volt vészes, de nem akartam megkockáztatni, hogy elfertőződjön, ezért gyorsan fertőtlenítettem és bekötöztem. Ezután kerestünk egy biztonságosnak tűnő padlást, majd megkezdődött az értelmetlen várakozás. Én a lépcső tetején ültem és őrködtem, nehogy egy erre tévedő járkáló meglepjen minket. Néha Louis felé pillantottam, aki az ablaknál beszélgetett Alfieval. Egyszercsak azon kaptam magam, hogy már jó ideje bámulom fáradt szemeit és szomorkás mosolyát, melyeknek a látványa egész különös érzéssel töltött el. Gyönyörű volt, ahogy az ablakon beszűrődő gyenge fény megvilágította, kiszakítva őt a padlás félhomályából. Mielőtt azonban teljesen beleveszhettem volna a látványba, Alfie izgatott kiáltására kaptam fel a fejem. Legnagyobb meglepetésemre valóban eljött érte az apja. A férfi bizalmatlansága azonban már nem ért olyan váratlanul. Miután lekísértük hozzá a fiát, azonnal fegyvert szegezett ránk, mi pedig jobbnak láttuk, ha szó nélkül tovább állunk. Engem annyira nem viselt meg a dolog, Louis viszont az út hátralévő részében végig magában bosszankodott, biztos kicsivel több hálát várt. Nekem már nincsenek elvárásaim az emberekkel szemben.
 Hamarosan elértük végső úti célunkat, a boltot. Miközben a földön heverő konzervdobozok között kutattam, a folytatáson kattogott az agyam. Azzal győzködtem magam, hogy még nem késő, itt tudom őt hagyni. Eddig is meg volt nélkülem, ezután is meglesz. Talál magának egy tábort és minden rendbe jön. Na persze... Hogy lehetne bármi is rendben ebben a világban? 
 Miután mindent összegyűjtöttünk, ami használható, erőt vettem magamon és közöltem vele, hogy innentől külön folytatjuk. Biztos voltam benne, hogy nem érte váratlanul a döntésem, mégis meglepett a hirtelen rátörő kétségbeesés. Egy darabig talán tiltakozni akart, de miután elmondtam neki, hogy hogyan is érzek, hogy nem akarok senkihez közel kerülni, mert több embert nem tudnék elveszíteni, egészen beletörődött a dologba. 
 - Megértelek - szólalt meg halkan. - De ha nincs melletted senki... akkor mi értelme az egésznek?
 Meglepetten bámultam tengerkék szemeibe, miközben lassan tudatosult bennem a kérdés. Túlélés. Az első és legfontosabb ösztön szinte minden élőlény esetében, az emberektől kezdve az állatokon át az apró bogarakig. Bármi történjék, ne add fel, küzdj, harcolj a túlélésért.  A halál gondolata, az elmúlás mindig is ijesztő volt a legtöbb ember számára. De mi van akkor, ha az élet sem tartogat mást csak félelmet, szenvedést és magányt? Megéri életben maradni? Van egyáltalán értelme? 
 A következő pillanatban valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Louis lassan a pisztolyáért nyúlt, én pedig ijedten hátrálni kezdtem.
 - Hé, mit csinálsz?
 - Egyetlen feltétellel... engedlek ki azon az ajtón. Előbb meg kell ölnöd - mondta remegő hangon és felém nyújtotta pisztolyát. Pár pillanatig nem hogy megszólalni, de még mozdulni sem tudtam a döbbenettől. A körénk telepedő, fojtogató csendben nem hallottam mást, csak az egyre szaporább szívverésem. 
 - Megőrültél? Mért akarnálak megölni? - akadtam ki.
 - Tudom, milyen érzés félni attól, hogy elveszítesz valakit. De én... jobban félek az egyedül léttől... - hajtotta le a fejét - Ha tényleg nem jelentek neked semmit, akkor ez nem olyan nagy kérés.
 Egy darabig csak szótlanul meredtem rá emésztve a hallottakat, majd lassan elvettem tőle a pisztolyt. Rám emelte ijedt szemeit, fejemben visszhangoztak szavai... "Mért akarna bárki is egyedül lenni?" Idegesen szorítottam meg a fegyvert, miközben kétségbeesett arcát fürkésztem. "Ha nincs melletted senki... akkor mi értelme az egésznek?" Az éles kattanást visszhangozva verték vissza a falak, ahogy élesítettem. "Meg kell ölnöd." Látszólag hűvös nyugalommal szegeztem rá a pisztolyt, de a szívem a torkomban dobogott. "Félek az egyedülléttől..." Louis fájdalmasan felsóhajtott, majd lehunyta szemeit és várt, arcán legördült egy könnycsepp. "Ha nem jelentek neked semmit..."
 - Keressünk szállást az éjszakára... - mondtam halkan, mire óvatosan felnyitotta szemeit és értetlenül meredt rám. A kezemben tartott pisztolyt lassan a mellettünk álló pultra helyeztem, majd az összegyűjtött élelmiszerekhez léptem és elkezdtem bepakolni a konzerveket a táskámba. A szemem sarkából pillantottam Louisra, aki a pillanatnyi megdöbbenés után egy gyors mozdulattal letörölte könnyeit és boldog mosolyra húzta száját. A legőszintébb mosolyra, amit az apokalipszis kitörése óta láttam és ez valahogy engem is melegséggel töltött el. Hát ennyi volt... Bármennyire is igyekeztem távolságtartó lenni, most már tagadhatatlan az iránta érzett vonzalmam. Eldöntöttem magamban, hogy nem fogok megfutamodni és nem fogom a könnyebb utat választani. Vele maradok és történjék bármi, meg fogom védeni. Ha van még remény rá, hogy az életem újra értelmet nyerjen... akkor az ő. 
 Louis mellém lépett és követve példám elkezdte a táskájába pakolni az élelmiszereket. Hosszú ideig egyikünk sem szólt semmit, de nem is volt szükség szavakra. Miután végeztünk, elindultunk kifelé az üzletből. Mielőtt az utcára léptünk volna, meglapultunk a fal takarásában és onnan mértük fel a terepet. Szerencsére csak néhány élőholt lézengett a környéken, óvatos léptekkel indultunk el az épületek oldalához tapadva, hogy szállást találjunk. A külvárosi házak hosszútávon nem bizonyultak túl biztonságosnak, a legtöbbjük nem volt túl jól védhető, könnyen be lehetett keríteni őket és nem sokáig álltak ellen egy nagyobb hordának. Egyetlen éjszakára azonban elég védelmet tudtak biztosítani, főleg egy ilyen helyen, ahol viszonylag kevés élőholt járja az utcákat. Fontos volt viszont, hogy olyan házat válasszunk, ami a lehető legjobb állapotban van, jól zárható ajtókkal és ablakokkal. 
 - Nézd csak - szólalt meg Louis, miközben a harmadik utcán sétáltunk végig és fejével az egyik ház felé bökött. A bedeszkázott ablakok arra utaltak, hogy ez az épület nem csak átmeneti szálláshelyként szolgált, vagyis lehet, hogy valaki még mindig lakik itt, és ha ez így van, akkor nem feltétlenül örül a váratlan látogatóknak. Egy egykori rejtekhely azonban nagyobb védelmet jelent és talán ha szerencsések vagyunk, fegyvereket is. Míg én azon gondolkodtam, hogy megéri-e a kockázatot átvizsgálni a helyet, Louis már a tornác tetején állt és kopogott. Pillanatok alatt mellette termettem és a legrosszabbra készülve előrántottam a pisztolyom. A második kopogást követően azonban az ajtó halkan nyikorogva kinyílt.
 - Gondolom ez nem sok jót jelent - mondta halkan Louis, előhúzta a kését és már indult volna a házba, mikor megragadtam a karját. Egy határozott mozdulattal magam mögé rántottam, hogy én léphessek elsőként a sötétbe. A bedeszkázott ablakok egyetlen kósza napsugarat sem engedtek át, de az ajtón beáramló kevéske fény elégnek bizonyult ahhoz, hogy Louis megtalálja a villanykapcsolót. A házban a szokásosnál nagyobb rend és tisztaság uralkodott. Olyan érzés volt végigsétálni a tágas nappalin, a bolyhos, narancssárga szőnyegen, megcsodálni a falon lógó, számomra idegen emberek fotóit és belehuppanni a bordó kanapéba, mintha minden rendben lenne. Mintha nem lennének odakint nyers húsra éhes élőholtak, nem borítana mindent vér és szenvedés. Mintha bármelyik pillanatban belibbenhetne a konyha felőli ajtón az a fiatal, kedves arcú hölgy, aki a képekről mosolyog rám, hogy teával kínáljon. Minden békésnek és helyénvalónak tűnt. Egészen addig, míg felérve a lépcsőn be nem nyitottam az első hálószobába. A vidám, sárga falak ölelésében egy férfi és egy nő feküdt egymás karjaiban a franciaágyon. A harmincas éveiben járó pár a falon lógó képekről. Az ágy melletti mohazöld, virágmintás szőnyegen egy pisztoly hevert, az egykor hófehér párnahuzatot vörösre festette az alvadt vér. Mikor meghallottam Louis halk lépteit a hátam mögül, becsuktam az ajtót és felé fordultam. 
 - Az összes szoba tiszta - mondta, majd egy érdeklődő pillantást vetett a mögöttem lévő barna ajtóra. Hol rám, hol a szoba felé nézett, tengerkék szemei egy pillanat alatt elkomorultak, de száját biztató mosolyra húzta.
 - Mit szólnál, ha ennénk valamit? - ajánlotta lelkesen, megragadta a karomat és lefelé húzott a lépcsőn. Nem nyitott be a szobába, nem kérdezte, hogy mit láttam odabent, de nem is volt szükség rá. Hiszen minden ajtó mögött ugyanaz lapult... szenvedés és halál. A határozott szorítás a csuklómon és a gyönyörű, tengerkék szemek azonban valami egészen mást ígértek. Pislákoló fényt a végtelennek tűnő éjszakában, távoli szigetet a háborgó tenger közepén. Reményt...
 A konyhában forraltunk vizet és instant levest vacsoráztunk, majd felváltva lefürödtünk. Jó pár hete volt utoljára lehetőségem meleg vízben fürödni, legalább fél órán keresztül elidőztem a kádba, mire végre sikerült rávennem magam, hogy kiszálljak. Kölcsönöztem egy alsónadrágot és egy sima, fekete pólót a halott férfi szekrényéből, majd elindultam fel a lépcsőn. Úgy döntöttünk, hogy a másik hálószobában fogunk aludni, ahol két ágy állt, az egyik az ajtó mellett, a másik pedig az ablak alatt. A rózsaszínre festett falak, a pillangós matricák, a plüssállatok és a sarokban lévő babaház mind arra utalt, hogy ez volt a gyerekszoba. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy vajon mi történhetett a két kislánnyal, akik itt laktak, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. 
Mikor felértem az emeletre egy pillanatra megtorpantam, ahogy meghallottam a halk gitár hangot. Először csak összefüggéstelen akkordokat, majd egy szomorkás hangulatú, kellemes dallamot. Aztán Louis énekelni kezdett. A résnyire nyitott ajtón keresztül láttam, ahogy a hófehér, bolyhos szőnyeg közepén ül gitárral a kezében, egy mintás, kék pólóban, ami legalább három mérettel volt nagyobb a kelleténél. Teljesen elvarázsolt a halk gitárkíséret, a dallam, a szöveg. And if you were with me tonight, I'd sing to you just one more time. Szemei megteltek könnyel, a hangja remegett és elcsuklott, mégis gyönyörű volt. Igyekeztem nem gondolni a veszteségre, a fájdalomra és a hiányra, de most akaratlanul is előtörtek belőlem az emlékek. Emberekről, akiket elveszítettem, egy életről, amit sosem becsültem eléggé és egy világról, ahol még volt remény. Hátamat a hideg falnak vetettem és hagytam, hogy a forró könnycseppek legördüljenek az arcomon. Mikor a szám véget ért, végtelen csend borult a házra. Hosszú pillanatokig csak álltam mozdulatlanul, lehunyt szemekkel, majd vettem egy mély lélegzetet és letöröltem a könnyeimet. Mosollyal az arcomon léptem be a szobába, meztelen talpam belesüppedt a puha szőnyegbe. Louis ijedten kapta felém a tekintetét, majd zavartan elfordult. Mellé ültem úgy, hogy térdünk összeért és figyeltem, ahogy halkan szipogva törölgeti könnyekkel áztatott arcát. Hosszú percekig csak némán vártam, hogy ismét rám emelje azokat a gyönyörű, tengerkék szemeket, melyek fáradtan csillogtak a szoba félhomályában, amit csak az éjjeliszekrényen álló sókristály lámpa töltött meg meleg fényével. Mikor tekintetünk találkozott, vettem egy mély lélegzetet, elmosolyodtam és végül megtörtem a csendet.
 - Nem vagy többé egyedül.