10.fejezet

ITT VAGYOK! Nem is tudom, hogy mit mondjak... Nagyon sajnálom, hogy így megvárakoztattalak titeket. Ha tudnátok, hogy hányszor estem neki ennek a fejezetnek... De az előző részhez érkezett kommentek rengeteg motivációt adtak, hogy újra nekiálljak az írásnak:D Elmondhatatlanul hálás vagyok értük, a sírás kerülgetett, mikor olvastam őket:') Nagyon remélem, hogy még érdekel titeket a folytatás, a továbbiakban megpróbálom kicsit összeszedni magam, ígérem. Arra gondoltam, hogy ha lenne rá igény, talán egy facebook csoportot is létrehozhatnék, ahol nyomon lehetne követni az új rész alakulását, és lehetne zaklatni is, ha késne a folytatás^^

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

HARRY STYLES

Louis laposakat pislogva, ködös tekintettel nézett rám, mikor felrángattam a földről. Remegő ujjakkal töröltem le a homlokán végigfolyó vért és aggódó tekintettel mértem végig. Bőre a gyenge fényben halott fehérnek tűnt és alig állt a lábán. Mikor kezét a szája elé kapta és előre görnyedve próbálta visszafojtani az öklendezést, a könyökénél tartva a nappali bal oldaláról nyíló mosdó felé rántottam. Alig ért a WC fölé, már hányt is, remegő kézzel támaszkodva a kagylón. Izzadt tenyerei csúsztak a nyirkos porcelánon, gyenge lábai meg-megrogytak, de ott álltam mellette és tartottam, átölelve derekát. Hosszú percek teltek el, mire végre abbahagyta. Megtörölgettem az arcát és leültettem a falhoz. Felhúzta térdeit, hátát a hideg csempének döntötte és arcát fájdalmas grimaszra húzta, miközben halkan lihegett. Leguggoltam mellé, majd félresöpörtem homlokához tapadt nedves tincseit, hogy megvizsgálhassam a halántéka mentén húzódó sebet. Vérzett, de nem tűnt súlyosnak. A mosdókagyló szélén lógó törülközőért nyúltam, bevizeztem, majd gyengéd mozdulatokkal törölgetni kezdtem az arcát. Felemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek.

 - Hol fáj? - kérdeztem rezzenéstelen arccal, erősen koncentrálva arra, hogy ne mutassam ki egyre növekvő aggodalmam.

 - A... hasam - lihegte Louis erőtlenül. Kétségbeesetten csillogó, fáradt szemeit látva tudtam, hogy bármi történjék is, nekem nyugodtnak kell maradnom. Vettem egy mély levegőt, hogy leküzdjem a szívemet szorongató jeges félelmet és végiggondoltam a tüneteket. Bár Louis izzadt és remegett, az arca teljesen sápadt volt és a homlokát sem éreztem melegnek, tehát a lázat kizárhattam. Hasfájás, hányás... talán ételmérgezés?

 - Ettél egy halkonzervet, igaz? Meghagytam neked az egészet, mert én nem szeretem a halat. Romlott lehetett és minden bizonnyal ételmérgezést kaptál. Csak hagyd, hogy kijöjjön, aminek ki kell és pár nap múlva már kutya bajod sem lesz - hadartam. Nem csak őt, de magamat is győzködnöm kellett. Képtelen voltam szembe nézni a gondolattal, hogy Louis betegsége könnyen lehet súlyosabb is, mint egy gyomorrontás és nincsen sem orvos, sem internet, hogy segítséget szerezzek. Ha viszont beigazolódik a sejtésem, csak arra kell figyelnem, hogy pótolja a folyadékveszteséget és pihenjen. 

 - Oké. Figyelj rám - fogtam kezeim közé az arcát és fáradt szemeibe néztem - Most az a legfontosabb, hogy ne száradj ki, vagyis sokat kell innod. Hozok neked vizet, mindjárt jövök.

Mikor megpróbáltam felállni, hogy a konyhába induljak, Louis megragadta a karom és úgy kapaszkodott belém, mintha csak az élete múlna rajta. Könnyektől vörös, kétségbeesett szemei láttán nagyot dobbant a szívem. Olyan védtelennek, olyan sebezhetőnek tűnt, hogy legszívesebben csak szorosan magamhoz öleltem volna, hogy érezze, nincs egyedül. Finoman lefejtettem magamról a kezét, majd biztatóan megszorítottam.

 - Minden rendben lesz. Ígérem - mondtam határozottan és elmosolyodtam. Louis csak bizonytalanul bólintott, és ezúttal hagyta, hogy felálljak. A konyhába siettem, lekaptam egy nagyobb poharat a polcról, majd tele töltöttem hideg vízzel. Mikor visszaindultam a mosdóba, a kezem megremegett, a víz pedig a földre loccsant. Megtámasztottam a poharat a pulton és nedves, reszkető kezemmel a hajamba túrtam. Összeszorítottam a szemeim és mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugodni. Sosem kezeltem valami jól az ilyen helyzeteket. A gondolat, hogy elveszíthetem Louist olyan mértékű rettegéssel töltött el, hogy úgy éreztem beleőrülök. Tudtam, hogy szüksége van rám és hogy az ő érdekében is nyugodtnak kell maradnom, egyedül ez tartotta tisztán a gondolataimat. Kellett még néhány pillanat, hogy összeszedjem magam, majd megragadtam a poharat és ezúttal teljes határozottsággal siettem a fürdőbe. 

Louis lehunyt szemekkel, fejét a hideg csempének döntve ült a fal tövében. Közeledő lépteim zajára összerezzent, ködös tekintettel nézett rám, miközben mellé térdeltem és remegő kezeibe adtam a poharat.

 - Csak lassan - utasítottam és a lehető legnyugodtabb arckifejezésemmel figyeltem, ahogy óvatosan belekortyol a vízbe. Mikor a hasához kapott, kivettem a kezéből a poharat és összeszorult gyomorral néztem, ahogy a WC kagylóhoz kúszik és ismét hányni kezd. Gyűlöltem ezt a tehetetlenséget, fogalmam sem volt, hogy hogyan tudnék enyhíteni a szenvedésén. Végül csak mellé kúsztam és bizonytalanul a hátára helyeztem a kezem. 

 Minden kétséget kizáróan ez volt életem leghosszabb éjszakája. Mivel Louis fél óránként hányt, úgy döntöttem hogy jobb, ha a fürdőszobában maradunk. Hoztam magunknak takarót és a vízutánpótlásról is gondoskodtam. Én nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, de Louis elég kimerült volt ahhoz, hogy sikerüljön álomba merülnie az ölemben. Miután eltelt pár óra és ő még mindig békésen szuszogott, fejét a combomon pihentetve, kezdtem kicsit fellélegezni. A plafonhoz közeli apró ablakon már beragyogtak az első napsugarak, mikor a fáradtságtól laposakat pislogva lenéztem rá és ujjaimat mogyoróbarna tincsei közé fontam. Gyengéden végigsimítottam az arcán és halkan szólongatni kezdtem. Mocorogni kezdett, majd lassan kinyitotta a szemeit és álmosan pillantott fel rám.

 - Hogy érzed magad? - kérdeztem biztató mosolyra húzva a szám.

 - Fáradtan... - felelte elhaló hangon és ismét lehunyta a szemeit.

 - Fáj még a hasad? - érdeklődtem. Alig észrevehetően megrázta a fejét és folytatta a békés szuszogást. Bár ő túl kimerült volt a panaszkodáshoz, én úgy ítéltem meg, hogy itt az ideje visszabújni az ágyba. 

 - Visszamegyünk az ágyba és utána addig alhatsz, ameddig csak szeretnél - jelentettem ki. Halk morgással jelezte, hogy nem igazán díjazza az ötletet, de azért kinyitotta a szemeit és kis segítséggel sikerült is ülő helyzetbe tornáznia magát. Felkászálódtam a földről és megmozgattam elgémberedett lábaim, amikből közben teljesen kiment a vér. Megvártam, amíg enyhül a tűszúrások ezreinek ható érzés, majd Louist is felsegítettem. Átkarolta a nyakamat és szinte teljes súlyával rám nehezedett, míg én a derekánál fogva tartottam. Bizonytalan léptekkel indultam a nappali felé és megtorpantam a lépcső alján. Nem akartam megkockáztatni, hogy mindketten lezúgjunk, szóval inkább a kanapé mellett döntöttem. Gyors mozdulatokkal kihúztam és megágyaztam a fürdőben is használt paplanokkal és párnákkal. Megitattam Louis-val egy nagy pohár vizet, majd lefektettem és betakargattam. Egy darabig csak ültem a kanapé szélén és néztem, ahogy békésen szuszog, de hamar úrrá lett rajtam a fáradtság. Lassú, óvatos mozdulatokkal másztam mellé, hogy nehogy felébresszem. Megtartva az illendő távolságot a kanapé szélére húzódtam és hosszú percekig csak figyeltem sápadt, alvó arcát és egyenletes légzését. Egy pillanatra sem akartam levenni róla a szememet. Attól féltem, hogy ha elalszom, nem veszem észre időben, ha rosszul van, nem fogok tudni segíteni. Rettegtem, hogy mikor újra kinyitom a szemeim, már nem lesz velem... A fáradtság azonban erősebb volt minden aggodalmamnál. Szemeim újra és újra leragadtak, már csak egy hajszálon múlt, hogy álomba merüljek. A következő pillanatban Louis mocorogni kezdett mellettem, nekem pedig egy pillanat alatt foszlott szerte minden fáradtságom, ahogy aggódva fölé hajoltam. De ő nem ébredt fel, halkan motyogott valamit álmában és közelebb húzódott hozzám. Mozdulatlanná dermedtem, ahogy átvetette karját a derekam felett és átölelt, arcát a vállamba fúrva. Szívem a torkomban dobogott váratlan érintésétől, aminek minden bizonnyal ő maga sem volt a tudatában. Mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni szapora szívverésemet, amit hirtelen közelsége okozott és óvatosan viszonoztam ölelését. Arcomat puha, mogyoróbarna hajába temettem és mélyen belélegeztem az illatát. Egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy minden rendben lesz. Rettegtem a holnaptól, mint minden egyes nap, mióta elkezdődött ez az egész. Fogalmam sem volt, hogy mennyi szenvedés vár még rám, de abban a pillanatban nem is igazán érdekelt. Csak Ő maradjon velem... Bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam tovább ébren maradni. Hamarosan mély, álomtalan alvásba merültem.