7.fejezet

Sziasztok! Újabb hatalmas késéssel, de meghoztam a következő részt :) Nagyon hálás vagyok a kommentekért, pipákért, és a 22 (!) feliratkozóért! Tudom, hogy milyen rossz hónapokat várni az új fejezetekre, szóval nagyon igyekszem majd valami rendszerességet vinni a dologba és hetente hozni a részeket, csak kicsit nehezen megy mostanában az írás... Köszönöm a türelmet! <3

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

LOUIS TOMLINSON

Esőcseppek halk, monoton kopogására ébredtem. Laposakat pislogva néztem körbe a rózsaszín gyerekszobában és beletelt pár percbe míg végre felfogtam, hogy hol is vagyok. Ledobtam magamról a takarót és nagyot nyújtózkodtam. Szokatlanul kipihentnek éreztem magam. Hónapok óta először alhattam ágyban, puha párnák közt, falakkal körülvett szobában, mégis a legnagyobb biztonságérzetet az a gondolat nyújtotta, hogy nem vagyok egyedül. Vetettem egy pillantást a fal mellett álló üres ágyra, a precízen összehajtogatott ágyneműre és akaratlanul is elmosolyodtam. A sötét felhők mögül előbukkanó nap állásából ítélve az egész délelőttöt sikerült átaludnom. Bármennyire is kipihentnek éreztem magam, sokáig gyűjtöttem az erőt ahhoz, hogy kibújjak a puha takaró meleg öleléséből. Hideg borzongás futott végig a gerincem mentén, ahogy meztelen talpam a hűvös padlóhoz ért. Már épp indultam volna ki a szobából, mikor tekintetem megakadt az ágyam lábánál lévő gondosan összehajtogatott ruhákon. A gondolatra, hogy Harry hagyta itt nekem őket, még szélesebb mosolyra húzódott a szám. Enyhén remegve a hidegtől magamra kaptam a kopottas farmert és egy sötétkék pólót, rajta cirádás, fehér betűkkel írt szöveggel, amit ha akartam, se tudtam volna elolvasni. Megdörzsöltem a karjaim, hogy gyorsabban felmelegedjek és sietős léptekkel indultam a földszintre. Miután leviharzottam a lépcsőn, befordultam a konyhába, ahonnan a halk csörömpölést hallottam. Harry épp lábujjhegyre ágaskodva keresgélt a falra szerelt üvegajtós szekrényben, majd elővett két tányért. 

 - Jó reggelt! - köszöntem vidáman. Hangomra alig észrevehetően összerezzent, majd felém fordult. Ő is a ház egykori tulajdonosának ruháit viselte, egy sötét farmert és egy egyszerű, szürke pólót. Bár ami rá pont jó volt, az rajtam úgy állt, mint tehénen a gatya. Miközben beljebb léptem, egy határozott mozdulattal feljebb húztam a lecsúszni készülő farmerem. Arra az elhatározásra jutottam, hogy reggeli - vagyis mostmár inkább ebéd - után keresek egy övet. Kicsit megnehezítené a menekülést, ha közben két kézzel kéne kapaszkodnom a gatyámba.

 - Jó reggelt - mondta halkan, halvány mosollyal az arcán. Mélyzöld szemei fáradtan csillogtak a lámpa sápadt, narancsos fényében. Az apró helyiség egyetlen, hatalmas ablakát ügyetlenül összeszögezett deszkák fedték, kirekesztve a felhők mögül elő-előbukkanó napsugarakat. Az esőcseppek tompa kopogása a fán és az éjszakát idéző sötétség álmosítóan hatott, nagyot ásítva huppantam le az egyik székre. Kezemet végigfuttattam a négyszemélyes asztalka sima tapintású, kockás terítőjén, majd felkönyököltem és a tenyeremmel támasztottam meg az állam. Figyeltem, ahogy Harry a gázon lévő edényhez lép és tésztát szed a két tányérba, majd villákat vesz elő az egyik fiókból. Szó nélkül tette elém az ételt, majd a velem szemközti székre ült és enni kezdett. Követve példáját én is pillanatok alatt magamba tömtem a tésztát, ami sonkára és sajtra emlékeztető szósszal volt ízesítve. Nagyot szusszanva dőltem hátra a székben és elégedetten simogattam a hasam. 

 - Köszönöm az... ebédet? Rég ettem ilyen jót! - mondtam vidáman, mire Harry csak elmosolyodott és halk csörömpölés kíséretében a mosogatóba ejtette a tányérokat. Látszólag nem volt valami beszédes kedvében, bár azthiszem ehhez már hozzászoktam. 

 - Mosogass el - vetette oda, miközben kilépett a konyhából, egyedül hagyva a mosatlan edényekkel. Egy darabig magamban morogtam, de itt volt az ideje, hogy én is kivegyem a részem a házimunkából, így a mosogatóhoz léptem és nekiestem a tegnapról maradt néhány tányérnak, pohárnak és evőeszköznek. Összerezzentem, mikor meghallottam magam mögül a tompa puffanást és ijedten fordultam hátra. A vízcsobogás és az edények csörömpölése miatt nem hallottam, ahogy Harry visszajön a konyhába, csak azt, ahogy az asztalra ejt egy fegyverekkel megrakott utazótáskát. Arca a szokásos komolyságról tanúskodott, de smaragdzöld szemei izgatottan csillogtak, ahogy kipakolta a késeket és pisztolyokat. Gyorsan befejeztem a mosogatást, kipakoltam az edényeket a szárító tálcára, megtöröltem a kezeim egy kockás konyharuhában és leültem az asztalhoz. Miután Harry végzett a fegyverek tisztogatásával és újratöltésével, magára csatolt egy hónaljtokot. A szíjak egymást keresztezve a hátán szorosan ölelték körbe, mindkét oldalon egy tartóval, amelyekben két mattfekete pisztoly lapult. Ezután egy övtartóval ellátott machetét erősített a derekára, majd átnyújtott nekem is egy hasonlót, ezzel meg is oldva az öv-problémám. Kaptam még egy fémes csillogású revolvert, amit vékony szíjakkal tudtam a jobb combom köré csatolni és egy fa borítású vadászpuskát. 

Miután mindketten felfegyverkeztünk, átmentünk a nappaliba és pár pillanatig szótlanul ültünk a kanapén a konyhából beszűrődő fény okozta félhomályban.

 - Hogyan tovább? - sóhajtottam fel, megtörve a csendet. Harry ragyogó, smaragdzöld szemei a semmibe meredtek, ahogy a válaszon gondolkodott.

 - Keresnünk kéne egy tábort - felelte végül halkan.

 - Egyetértek. Biztos vannak még szervezett és valamennyire védett közösségek, csak találnunk kell egyet - bólogattam és közben felhúztam a térdeimet, hogy félig felé forduljak, kezemet a kanapé háttámláján támasztva. 

 - Már csak azt lenne jó tudni, hogy merre keressük - jegyezte meg Harry. Elmerengve néztem végig az ezernyi árnyékot rejtő sötét szobán, tekintetem a bedeszkázott ablakokon állapodott meg. Ez a fajta sötétség nem félelmet idézett bennem, épp ellenkezőleg. Biztonságérzetet adott, jóleső melegséggel töltött el. Szerettem itt lenni. Egy egyszerű ház... egy otthon. Tavaly ilyenkor, mikor a tanáraim arról kérdeztek, hogy hogyan képzelem a jövőm, nem nagyon tudtam mit felelni. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kezdjek majd az életemmel, hova menjek tovább tanulni, milyen munkát válasszak. Mégis, amikor a jövőmre gondoltam, egy ilyen házat láttam magam előtt. Ahogy hazaérek a munkából, a kutya vidám csaholással fogad, belépve az ajtón egy tündéri kislány ugrik a nyakamba, a feleségem csókkal üdvözöl. Feleség... Mikor játékos, göndör fürtök és egy ragyogó, smaragdzöld szempár furakodott be az ideális jövőképembe, gyorsan megráztam a fejem.

 - Nem maradhatnánk itt még egy kicsit? - kérdeztem zavartan.

 - Legfeljebb pár napot. Hiába a bedeszkázott ablakok és a vastag ajtó, ha egy nagyobb horda erre téved és megneszelik, hogy itt vagyunk, percek alatt áttörnek.

 - Van valami ötleted, hogy utána merre induljunk tovább? - érdeklődtem ismét. Harry felállt, felkapcsolta a villanyt, majd a fotelben lévő hátizsákjához lépett és előkotort belőle egy térképet. Visszahuppanva a kanapéra, szétterítette a kávézóasztalon és rábökött egy apróbetűs feliratra. Government Camp. 

 - Itt vagyunk most - tette hozzá. Összevont szemöldökkel méregettem az apró, fehér pöttyöt, ami a kisvárost jelölte. Mikor beértünk a városba, csak az érdekelt, hogy mielőbb találjunk egy boltot, eszembe sem jutott elolvasni a névtáblát. Végre beugrott, hogy honnan voltak olyan ismerősek az utcák. Kisebb koromban egyszer-kétszer lejöttünk ide karácsony előtt síelni a családdal. Chrissie néni, anyám nővére látott minket vendégül és egy teljes hetet itt töltöttünk míg a többiek az iskolapadban ültek. Mikor nem a sípályán voltunk, én és a húgom kint játszottunk a hóban a kutyával, vagy a karácsonyi fényeket csodáltuk a kirakatokban az utcákat járva. Visszaérve a városszéli faházba jó meleg pokrócokba burkolóztunk és a kanapén ülve kortyolgattuk a gőzölgő teát. Anyáék a hátsó teraszon ültek a karosszékekben, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyek hófödte csúcsaira. Az egykor kellemes emlékek most hideg tőrként hasítottak belém. 

 - Louis? - rántott vissza a valóságba Harry hangja. Ahogy nagyokat pislogva felé fordultam, aggódó, mélyzöld szemekkel találtam szemben magam.

 - Oh, csak néhány rossz emlék. Szóval merre tovább? - feleltem gyorsan és ismét a térképet fürkésztem.

 - A nagyobb városok környékén lenne érdemes keresgélni, talán ott több a túlélő.

 - És a járkáló is... - tettem hozzá halkan.

 - A hozzánk legközelebb lévő nagyváros Portland - folytatta, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet - Alig negyven mérföld a távolság, ha sikerül kocsit szereznünk egy óra alatt odaérünk. Anélkül is csak egynapi járás.

 - Remek! Akkor mikor indulunk? 

 - Öt nap múlva? - kérdezte elgondolkodva, mire bólintottam.

 - Rendben - zárta le a dolgot, majd tekintetét a lépcsőre emelte és pár pillanatig csak szótlanul meredt maga elé. Smaragd szemei fájdalommal teltek meg, ahogy ismét felém fordult és nagyot sóhajtott - Keressünk egy ásót...

 Késő délutánra elvonultak az esőfelhők, a nap sugarai vidám táncot jártak az ásó fején, amit a pincében találtunk. Nem messze a házat keretező virágágyásoktól kezdtem neki az ásásnak. Harry mögöttem állt, egyik kezében machetét tartva és a környéket fürkészte. Hamarosan cseréltünk, átadtam neki az ásót és amíg ő folytatta a munkát én őrködtem. Mire mindkét gödröt kiástuk, a nap vörös korongja már alábukott a horizont mögött. Az indigókék égbolton lámpásként ragyogtak a csillagok, a hold félkör íve ezüst fénybe vonta a halott várost. Az üres házak sötét árnyakként öleltek körbe minket, egyedül a teraszunkon égett lámpa megvilágítva az utunkat, ahogy kicipeltük a két lepedőbe bugyolált testet. Harry nem akarta, hogy lássam őket, nem mondott semmit, mintha attól, hogy nem veszünk tudomást a halálukról, kevésbé lenne valós. Kevésbé fájna. De én tudni akartam, és emlékezni. Nem tudom, hogy milyen emberek voltak, amikor még éltek, de a gondolat, hogy úgy tűntek el ebből a világból, hogy senki sem ismerte a történetüket és senki sem őrzi meg a nevüket az emlékezetében mindennél jobban elkeserített. 

A fekete föld tompán puffant az egykor hófehér lepedőn, míg végül az egészet felemésztette a sötétség. A halmok végén két-két összeszögezett deszka állt, kusza betűkkel rájuk vésve. Janett és Adam. Elég volt átlapozni néhány poros, régi levelet ahhoz, hogy kiderítsem a nevüket. Miután a fejfák is a helyükre kerültek, egy darabig csak némán álltunk. Nem imádkoztam, eddig sem voltam vallásos, de ha az is lettem volna, mostanra már biztosan elveszítem a hitem... Miféle Atya hagyná, hogy ez történjen a gyermekeivel? Hacsak nem ez valamiféle büntetés. Mivel érdemeltük ezt ki? Mennyit kell még szenvednünk ahhoz, hogy végre vége legyen? Véget ér majd egyáltalán? Talán ha mind meghalunk...

 Mikor felemeltem a tekintetem a földről meglepetten fordultam Harry felé, aki csupán néhány centire állt tőlem és kezével finoman végigsimította az arcom. Ekkor vettem csak észre a forró könnyeket, amiket gyengéd mozdulattal töröltek le hideg ujjai. Zöld szemei melengető fénnyel égtek, száját halvány, szomorkás mosolyra húzta, kezének érintése biztonságot sugárzott. Éreztem a torkomban egyre növekvő gombócot, ahogy próbáltam leküzdeni a sírást, de Harry csak biztatóan bólintott én pedig nem tudtam tovább visszatartani. Előreléptem, megszüntetve a köztünk lévő maradék távolságot, átkaroltam és szorosan magamhoz öleltem. Sártól maszatos pólójába markoltam és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, miközben arcomat a vállába temettem. Könnyeim átáztatták felsőjét, egész testem remegett a feltörő zokogástól. Túl régóta halmozódott bennem ez a mérhetetlen kétségbeesés, a hiány, a sok fájdalom és most végre mindent kiadhattam magamból. Harry körémfonta karjait és szorosan átölelt, én pedig hosszú idő óta először éreztem azt, hogy tovább tudok lépni. Élni fogok, azok helyett is, akik már nem lehetnek itt, emlékezni rájuk és tovább lépni.