8.fejezet

Sziasztok! Meghoztam a 8.fejezetet, ezúttal késés nélkül^^ El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok a sok kommentért! És persze a pipákat és a 29 feliratkozót is nagyon köszönöm :) Remélem ez a rész is tetszeni fog!

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

HARRY STYLES

 A sárga falakkal körülvett hálószobából egyetlen, hatalmas ablak nyílt az utcára, aminek párkánya elég széles volt ahhoz, hogy kényelmesen felülhessek rá. Ölemben egy kopott bőrkötéses könyvet tartottam felhúzott térdeimnek támasztva és hátamat a hideg falnak vetve végigpörgettem a gyűrött lapokat. Minden oldalon egy-egy rajz köszönt vissza rám. A kusza vonalakból álló vázlatok ezernyi érzelmet és emléket ébresztettek bennem, fájó ürességet hagyva maguk után. Mikor az első üres oldalhoz értem, előhúztam egy ceruzát és egy radírt a mellettem heverő bőr tokból és nekiláttam a rajzolásnak. Az ablakon beragyogó első napsugarak ezüstösen csillogtak a grafiton. Felpillantottam a füzetemből, hogy körbenézzek. A franciaágy melletti mahagóni éjjeliszekrényen egy digitális óra számlapja derengett a szoba félhomályában. Ahogy sejtettem, még csak alig múlt hat óra. Abban reménykedtem, hogy most, hogy viszonylag biztonságban vagyok, többet tudok majd aludni. A rémálmok azonban nem hagytak nyugodni. Mikor fél órával ezelőtt zakatoló szívvel, izzadtan és rémülten felriadtam, nem is próbáltam visszaaludni. Túl sok gondolat kavargott a fejemben. Újra és újra lejátszódott előttem a tegnap este, ahogy álltunk a csillagok alatt, és Louis megölelt. Olyan álomszerűnek tűnt az egész, alig akartam elhinni, hogy valóban megtörtént. Éreztem kezének meleg érintését a mellkasomon, ahogy testünk egymáshoz simul. Már csak a puszta gondolattól is hevesebben vert a szívem és ez megijesztett. Ingerült mozdulattal nyúltam a radírért, hogy harmadjára is újrakezdjem a rajzot. Hiába láttam magam előtt megdöbbentő részletességgel a vonásait, képtelen voltam őket papírra vetni. Vagy csak túl zaklatott voltam a rajzoláshoz. Egy lemondó sóhaj kíséretében becsuktam a könyvet és a földre ejtettem. Tompa puffanással landolt a parkettán, én pedig az ablak rozsdavörös keretének döntöttem a fejem és néztem az üvegen versenytfutó esőcseppeket. 

 Mindig is nehezemre esett közel engedni magamhoz másokat. Hozzászoktam már ahhoz, hogy egyedül kell boldogulnom és soha nem bíztam senkiben. Mégis, mikor Louis elém lépett, magához ölelt és arcát a vállamba fúrta, egyszerűen ledermedtem. Képtelen voltam hátra lépni, vagy ellökni magamtól. Gondolkodás nélkül fontam köré a karjaim és különös fájdalom járt át, mikor éreztem, ahogy nedves könnyei átáztatják a pólóm és egész teste rázkódik a sírástól. Sebezhetőnek tűnt, törékenynek, és ez végtelen aggodalommal töltött el. Most sem értettem igazán, hogy mi ez a megmagyarázhatatlan érzés, de abban biztos voltam, hogy magam mellett akarom őt tartani. Hosszú idő után először éreztem azt, hogy szükségem van valaki másra is és hogy nem akarok többé egyedül lenni. 

 Pillantásom az ablakról az ajtóra vándorolt. Azon töprengtem, hogy Louis alszik-e még. Valószínűnek tartottam, mert nem hallottam mozgást a szomszéd szoba felől. A tegnap esti kirohanása eléggé megijesztett. El tudtam képzelni, hogy milyen szörnyű dolgokon mehetett keresztül és tisztában voltam vele, hogy sokan nem bírnák elviselni ezt a nyomást, az állandó rettegést és a kilátástalanságot. Az, hogy idáig eljutott, már magában bizonyítja, hogy milyen erős lelkileg, mégis folyamatosan kísértett a gondolat, hogy bármelyik percben összeomolhat. De ez nem történhet meg, nem most, amikor végre találkoztunk. Hiszen neki is elmondtam, hogy nincs többé egyedül, rám támaszkodhat. 

 Halk motoszkálás, majd tompa léptek zaja zökkentett ki a gondolataimból. Pár pillanattal később láttam, ahogy Louis elsétál a szoba nyitott ajtaja előtt, majd megtorpan és visszalép. Szemei meglepetten csillogtak, mintha nem számított volna rá, hogy itt talál. Rövid hezitálás után végül belépett, tekintete egyből a szoba végében lévő franciaágyra siklott. A holttesteket eltemettük, kiszellőztettünk, lehúztuk a véres ágyneműt, az emlék azonban ugyanúgy megmaradt. Láttam rajta, hogy nem szívesen tartózkodik a szobában, de nem fordult meg, hanem beljebb lépett és újra rám emelte tekintetét. Rejtett aggodalommal mértem végig, kutattam valami jel után, ami az összeomlásra utalhat. Nem viselt mást, csak egy boxert és egy fekete pólót, karja libabőrös volt a hűvös, reggeli levegőtől. Kusza tincsei szanaszét álltak, tengerkék szemeivel álmosan pislogott. A tegnapi kétségbeesésnek azonban nyoma sem volt. A kezdeti zavar után meleg mosolyra húzta száját, egészen felszabadultnak tűnt.

 - Nem tudsz aludni? - kérdezte halkan.

 - Csak néhány rossz álom. Feküdj vissza - feleltem és halványan elmosolyodtam. Egy darabig csak nézett rám, mintha a válaszon gondolkodna, de végül nem szólt semmit és kiment a szobából. A folyosóra érve azonban a lépcső felé fordult, pár pillanattal később pedig tompa csörömpölést hallottam a konyha felől. Összevont szemöldökkel meredtem az ajtó irányába, majd felsóhajtottam és lenyúltam a könyvemért. Nem nyitottam ki, csak végigsimítottam a kopott kötésen és kibámultam az ablakon. A töredezett aszfalton álló pocsolyák vize remegett a szemerkélő esőben. A szemközti ház mögül egy járkáló botladozott elő, középkorú nő, csomókba tapadt, barna hajjal és koszos, szakadt ruhával, amit csak az alvadt vér tapasztott rothadó testéhez. Eszembe jutott, hogy milyen volt, amikor még minden egyes alkalommal kihagyott egy ütemet a szívverésem, amikor láttam egy élőholtat. A gyomrom még mindig felfordul a látványuktól, de nem hiszem, hogy ez valaha is változni fog. Hiába nézek szembe a kétlábon járó halállal minden egyes nap, ehhez nem lehet hozzászokni. 

 Pár perc múlva újra hallottam a lépteket. Louis két bögre gőzölgő teával a kezében tért vissza. Az egyiket egy mosoly kíséretében átnyújtotta nekem, majd a könyvespolc melletti sarokban álló fotelba huppant. Nem mozdultam a párkányról, de megfordultam, hogy szembe nézhessek vele. Lassan az egész testemben szétáramlott a meleg, ahogy kortyolni kezdtem a teát. Louis felhúzott térdekkel ült, mindkét tenyerével átölelve a gőzölgő bögrét és angyali mosolyra húzta ajkait, miközben tengerkék szemeivel engem nézett. Mogyoróbarna tincsei aranyként ragyogtak a reggeli fényben, nekem pedig hirtelen nehezemre esett levegőt venni. Néha megdöbbentett, hogy mennyire gyönyörűnek láttam. Mosolya azonban lassan halványodni kezdett, ahogy a gondolataiba merült.

 - Gyakran vannak rossz álmaid? - kérdezte aggódva. Csak nehezen sikerült elszakítanom róla a tekintetem, hogy kibámuljak az ablakon, miközben a válaszon gondolkodtam.

 - Minden egyes alkalommal, mikor lehunyom a szemem... - feleltem végül halkan, majdhogynem suttogva. - Legalábbis azóta, hogy... - kezdtem bele, de elcsuklott a hangom. Éreztem a torkomat szorongató gombócot, ahogy felszínre törtek az emlékek. Az a bizonyos éjszaka, ami álmomban sem hagy nyugodni és amit sohase fogok tudni elfelejteni, bármennyire is szeretném. Nem számít mennyi idő telik el, a mellkasomat égető fájdalom nem akar enyhülni...

 - Hé, minden rendben - mondta Louis nyugtató hangon - Ha készen állsz beszélni róla, én itt leszek. - tette hozzá és bátorítóan elmosolyodott. Szavai különös melegséggel töltöttek el. Ekkor értettem meg igazán, hogy mennyit is jelent az, hogy Louis itt van mellettem, még ha egyenlőre nem is állok készen erre a beszélgetésre.

 - Köszönöm - feleltem egy őszinte mosoly kíséretében és nagyot kortyoltam a teámból. Hosszú percekig egyikünk sem szólt semmit. A hirtelen beállt csöndben nem hallatszott más, csak az esőcseppek tompa kopogása az ablakon és egy légy zümmögése, ahogy újra és újra az üvegnek csapódik.

 - Mi az a könyv a kezedben? - kérdezte végül Louis.

 - Hogy ez? Csak egy rajzfüzet - feleltem.

 - Nem gondoltam volna, hogy szeretsz rajzolni - mondta meglepetten, mire én csak vállat vontam.

 - Na és te? Veled mi a helyzet? - érdeklődtem.

 - A sport mindig is jobban érdekelt, mint a művészet. Kivéve persze a zenét - vigyorodott el.

 - Én az a tipikus otthon ülős fajta voltam. Sorozatnézés, videó játékok, olvasás... - néztem ki az ablakon elmerengve - Akkor fogtam csak fel, hogy itt az apokalipszis, mikor tudatosult bennem, hogy nincs több új rész a kedvenc sorozataimból. Hetekig depressziós voltam.

 - Én a focival voltam így - nevetett fel Louis, majd nagyot sóhajtott és álmos szemekkel meredt a kezében tartott bögrére - Az apokalipszis közepén nincs nagyon idő labdákat kergetni...

 Újabb csönd borult a szobára, én pedig egy ideig csak szótlanul bámultam ki az ablakon. Jól esett itt ülni és beszélgetni Louis-val, szerettem volna kicsit többet megtudni róla. A gond csak az volt, hogy hozzám hasonlóan neki is rengeteg fájó emlékkel kellett szembe néznie, ezért alaposan át akartam gondolni, hogy mit kérdezhetek tőle anélkül, hogy régi sebeket tépnék fel. Sosem voltam valami jó ebben az ismerkedős dologban. Mikor ismét felé fordultam, hogy bármivel is, de megtörjem a csendet, meglepetten szembesültem vele, hogy Louis elaludt. Békés arccal szuszogott a fotelban fejét oldalra döntve, mellkasa egyenletesen emelkedett fel-le. Arcomra meleg mosoly kúszott, miközben felálltam és a szemközti falnál álló üvegajtós szekrényhez léptem. Óvatosan kinyitottam és elővettem egy pokrócot. Lábujjhegyen osontam Louis foteléhez, hideg borzongás járt át, ahogy meztelen talpam a padlóhoz ért. Lehajoltam, hogy kivegyem ölében pihenő kezeiből az üres bögrét. Nagyot dobbant a szívem, ahogy ujjaim puha, meleg bőréhez értek. A bögrét óvatosan a földre tettem, majd gondosan betakargattam Louist a homokszínű pokróccal. Fölötte álltam, kezemet a karfán támasztva és lélegzetvisszafojtva figyeltem finom vonásait, arcának élét, megrebbenő szempilláit, résnyire nyílt, puha ajkait. Szívem a torkomban dobogott, ahogy közelebb hajoltam. Alig néhány centi választott csak el minket egymástól, arcomon éreztem meleg leheletét. Égtem a vágytól, hogy megérintsem. Lehunytam szemeim és összeszorított ajkakkal próbáltam visszanyerni az uralmat a rám törő érzések felett. Végül nagyot nyeltem és kiegyenesedtem, majd halk, de gyors léptekkel visszasiettem a párkányhoz. Mély lélegzetvételekkel próbáltam lecsillapítani szapora szívverésem, homlokomat a hideg, nedves üveghez nyomtam. Végül magamhoz vettem a füzetem és a ceruzám és nekiláttam a rajzolásnak. Ezúttal volt modellem, így sokkal könnyebben ment a dolog. Nagyjából egy órával később, mikor úgy éreztem, hogy kész a rajz, becsuktam a könyvet és kényelmesen hátradőltem. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, mire végre elszakítottam Louis alvó arcáról a tekintetem és egy sóhaj kíséretében lemásztam a párkányról. Lesöpörtem fekete pólómról és farmeromról a radírmaradványokat, majd elindultam az ajtó felé. 

 - Jó reggelt... - hallottam meg hirtelen Louis álmos hangját a hátam mögül. Összerezzentem, majd felé fordultam és mosolyogva figyeltem, ahogy szemét dörzsölgetve kibújik a takaró alól.

 - Jó reggelt! - feleltem.

 - Mindjárt összedobok valami reggelit, csak felöltözöm - motyogta, miközben nagyot nyújtózkodott.

 - Rendben - mondtam, majd a gyerekszoba felé vettem az irányt. Az ágyamra huppantam és elővettem a hónaljtokomból a két mattfekete pisztolyt, majd elkezdtem őket szétszerelni és tisztogatni. Közben hallgattam a csörömpölést a konyhából és magamban mosolyogtam. Pár perc múlva azonban valami különös dologra figyeltem fel. Mintha az ajtó csapódását hallottam volna. Abbahagytam a pisztoly törölgetését és fülelni kezdtem. Nem hallottam semmi mozgást, lépteket, vagy bármiféle zajt, csak a teljes és végtelen csendet. El sem tudtam képzelni, hogy mi oka lett volna Louisnak elhagyni a házat, mégis elfogott az idegesség. Letettem magam mellé az ágyra a fegyvert és a rongyot, majd a lépcső felé indultam.

 - Louis? - kiáltottam, áthajolva a korláton. Semmi válasz. Sietős léptekkel lerobogtam a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Tanácstalanul néztem végig a pulton heverő edényeken és hozzávalókon. 

 - Louis! - kiáltottam ismét, mikor a nappaliba értem. Tudtam, hogy nincs a házban, akkor hallotta volna a kiáltásom. Mégis, mikor észrevettem, hogy az ajtó biztonsági lánca nincs beakasztva, kihagyott egy ütemet a szívverésem. Először mérhetetlen düh fogott el a gondolatra, hogy Louis egyedül hagyta el a házat, anélkül hogy szólt volna. A pillanatnyi fellángolást azonnali aggodalom követte, gondolkodás nélkül nyúltam a hónaljtokomban lévő mattfekete pisztolyért. Legszívesebben kirontottam volna az ajtón, de óvatosnak kellett lennem. Fogalmam sem volt, hogy mi vehette rá Louist arra, hogy kimerészkedjen a házból, vagyis nem tudhattam, hogy mi vár rám odakint. Hátamat a falnak vetettem, egyik kezemben pisztolyt tartottam, a másikkal pedig óvatosan lenyomtam a kilincset. Mikor az ajtó kinyílt, előreszegezett fegyverrel léptem ki. Elhagyva a ház biztonságot nyújtó melegét izmaim azonnal megfeszültek, a hűvös levegő érintése mentén libabőrös lettem. Louis az út túloldalán sétált, sietve felkapott pulcsiban. Mikor megláttam, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de nem engedtem le a pisztolyt. Pár lépésre tőle egy csapzott kutya állt. Nagydarab keverék, bundája csomókba tapadt a kosztól, száját fenyegető vicsorra húzta elővillantva fogait. Megfagyott ereimben a vér, mikor tudatosult bennem, hogy Louis az állat felé tart.

 - Louis! - kiáltottam ijedten. Louis meglepetten fordult felém, kék szemei riadtan csillogtak a napfényben. Ebben a pillanatban a kutya elrugaszkodott a földtől, hogy acsarkodva rávethesse magát. Habozás nélkül húztam meg a ravaszt, a dörrenést visszhangozva verték vissza a környező házak. Az állat felnyüszített, majd tompa puffanással elterült a földön. Louis dermedten állt és üveges szemekkel meredt a kutya mozdulatlan testére. A szemközti ház mögül egy kisebb csapat járkáló bukkant elő, egyenesen felé tartva. Mire az egyikük rávethette volna magát, én már ott voltam közöttük machetével a kezemben. Egy határozott mozdulattal lecsaptam az élőholt fejét, Louist pedig a ház felé löktem. Ijedten hátráltam a rám támadó másik három járkáló elől. A hozzám legközelebb lévőnek felülről vágtam ketté a koponyáját, mielőtt azonban kihúzhattam volna a késem a csont fogságából, egy másik elkapta a karom. Rothadó fogai már csak centikre voltak a bőrömtől, mikor Louis megjelent mögötte, megragadta tépett, fekete haját és hátrarántotta a fejét. A következő pillanatban újabb dörrenés visszhangzott, ahogy elsütötte a járkáló füléhez tartott pisztolyt. Közben sikerült kiszabadítanom a késem és pont időben fordultam meg, hogy lefejezzem a hátulról rám támadó élőholtat. Miután megbizonyosodtam róla, hogy az egyetlen mozgó dolog a közelemben Louis, megálltam egy pillanatra, hogy levegőt is vegyek. 

 - Jól vagy? - ragadtam meg a karját és aggódva mértem végig. Szürke pulóverét és sötétkék nadrágját több helyen is vérfoltok borították és a gondolat, hogy ezek közül valamelyik a sajátja is lehet, rettegéssel töltött el.

 - Igen... Te? - lihegte, szemében ugyanaz az aggodalom tükröződött. Én csak bólintottam, majd vettem egy mély levegőt és próbáltam lenyugodni. Ahogy az adrenalin hatása múlni kezdett, úgy lettem egyre dühösebb. Erősen megszorítottam Louis karját, majd határozott léptekkel a ház felé rángattam.

 - Hé, várj már... - tiltakozott, de én nem engedtem a szorításon. Mikor beértünk, bevágtam magam mögött az ajtót és Louis felé fordultam.

 - Figyelj, én nem... - kezdett bele, de nem hagytam időt neki, hogy befejezze. Két kézzel megmarkoltam a ruháját és a falnak löktem.

 - Mi a francot képzeltél? - üvöltöttem, miközben teljes súlyommal a falhoz szegeztem.

7.fejezet

Sziasztok! Újabb hatalmas késéssel, de meghoztam a következő részt :) Nagyon hálás vagyok a kommentekért, pipákért, és a 22 (!) feliratkozóért! Tudom, hogy milyen rossz hónapokat várni az új fejezetekre, szóval nagyon igyekszem majd valami rendszerességet vinni a dologba és hetente hozni a részeket, csak kicsit nehezen megy mostanában az írás... Köszönöm a türelmet! <3

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

LOUIS TOMLINSON

Esőcseppek halk, monoton kopogására ébredtem. Laposakat pislogva néztem körbe a rózsaszín gyerekszobában és beletelt pár percbe míg végre felfogtam, hogy hol is vagyok. Ledobtam magamról a takarót és nagyot nyújtózkodtam. Szokatlanul kipihentnek éreztem magam. Hónapok óta először alhattam ágyban, puha párnák közt, falakkal körülvett szobában, mégis a legnagyobb biztonságérzetet az a gondolat nyújtotta, hogy nem vagyok egyedül. Vetettem egy pillantást a fal mellett álló üres ágyra, a precízen összehajtogatott ágyneműre és akaratlanul is elmosolyodtam. A sötét felhők mögül előbukkanó nap állásából ítélve az egész délelőttöt sikerült átaludnom. Bármennyire is kipihentnek éreztem magam, sokáig gyűjtöttem az erőt ahhoz, hogy kibújjak a puha takaró meleg öleléséből. Hideg borzongás futott végig a gerincem mentén, ahogy meztelen talpam a hűvös padlóhoz ért. Már épp indultam volna ki a szobából, mikor tekintetem megakadt az ágyam lábánál lévő gondosan összehajtogatott ruhákon. A gondolatra, hogy Harry hagyta itt nekem őket, még szélesebb mosolyra húzódott a szám. Enyhén remegve a hidegtől magamra kaptam a kopottas farmert és egy sötétkék pólót, rajta cirádás, fehér betűkkel írt szöveggel, amit ha akartam, se tudtam volna elolvasni. Megdörzsöltem a karjaim, hogy gyorsabban felmelegedjek és sietős léptekkel indultam a földszintre. Miután leviharzottam a lépcsőn, befordultam a konyhába, ahonnan a halk csörömpölést hallottam. Harry épp lábujjhegyre ágaskodva keresgélt a falra szerelt üvegajtós szekrényben, majd elővett két tányért. 

 - Jó reggelt! - köszöntem vidáman. Hangomra alig észrevehetően összerezzent, majd felém fordult. Ő is a ház egykori tulajdonosának ruháit viselte, egy sötét farmert és egy egyszerű, szürke pólót. Bár ami rá pont jó volt, az rajtam úgy állt, mint tehénen a gatya. Miközben beljebb léptem, egy határozott mozdulattal feljebb húztam a lecsúszni készülő farmerem. Arra az elhatározásra jutottam, hogy reggeli - vagyis mostmár inkább ebéd - után keresek egy övet. Kicsit megnehezítené a menekülést, ha közben két kézzel kéne kapaszkodnom a gatyámba.

 - Jó reggelt - mondta halkan, halvány mosollyal az arcán. Mélyzöld szemei fáradtan csillogtak a lámpa sápadt, narancsos fényében. Az apró helyiség egyetlen, hatalmas ablakát ügyetlenül összeszögezett deszkák fedték, kirekesztve a felhők mögül elő-előbukkanó napsugarakat. Az esőcseppek tompa kopogása a fán és az éjszakát idéző sötétség álmosítóan hatott, nagyot ásítva huppantam le az egyik székre. Kezemet végigfuttattam a négyszemélyes asztalka sima tapintású, kockás terítőjén, majd felkönyököltem és a tenyeremmel támasztottam meg az állam. Figyeltem, ahogy Harry a gázon lévő edényhez lép és tésztát szed a két tányérba, majd villákat vesz elő az egyik fiókból. Szó nélkül tette elém az ételt, majd a velem szemközti székre ült és enni kezdett. Követve példáját én is pillanatok alatt magamba tömtem a tésztát, ami sonkára és sajtra emlékeztető szósszal volt ízesítve. Nagyot szusszanva dőltem hátra a székben és elégedetten simogattam a hasam. 

 - Köszönöm az... ebédet? Rég ettem ilyen jót! - mondtam vidáman, mire Harry csak elmosolyodott és halk csörömpölés kíséretében a mosogatóba ejtette a tányérokat. Látszólag nem volt valami beszédes kedvében, bár azthiszem ehhez már hozzászoktam. 

 - Mosogass el - vetette oda, miközben kilépett a konyhából, egyedül hagyva a mosatlan edényekkel. Egy darabig magamban morogtam, de itt volt az ideje, hogy én is kivegyem a részem a házimunkából, így a mosogatóhoz léptem és nekiestem a tegnapról maradt néhány tányérnak, pohárnak és evőeszköznek. Összerezzentem, mikor meghallottam magam mögül a tompa puffanást és ijedten fordultam hátra. A vízcsobogás és az edények csörömpölése miatt nem hallottam, ahogy Harry visszajön a konyhába, csak azt, ahogy az asztalra ejt egy fegyverekkel megrakott utazótáskát. Arca a szokásos komolyságról tanúskodott, de smaragdzöld szemei izgatottan csillogtak, ahogy kipakolta a késeket és pisztolyokat. Gyorsan befejeztem a mosogatást, kipakoltam az edényeket a szárító tálcára, megtöröltem a kezeim egy kockás konyharuhában és leültem az asztalhoz. Miután Harry végzett a fegyverek tisztogatásával és újratöltésével, magára csatolt egy hónaljtokot. A szíjak egymást keresztezve a hátán szorosan ölelték körbe, mindkét oldalon egy tartóval, amelyekben két mattfekete pisztoly lapult. Ezután egy övtartóval ellátott machetét erősített a derekára, majd átnyújtott nekem is egy hasonlót, ezzel meg is oldva az öv-problémám. Kaptam még egy fémes csillogású revolvert, amit vékony szíjakkal tudtam a jobb combom köré csatolni és egy fa borítású vadászpuskát. 

Miután mindketten felfegyverkeztünk, átmentünk a nappaliba és pár pillanatig szótlanul ültünk a kanapén a konyhából beszűrődő fény okozta félhomályban.

 - Hogyan tovább? - sóhajtottam fel, megtörve a csendet. Harry ragyogó, smaragdzöld szemei a semmibe meredtek, ahogy a válaszon gondolkodott.

 - Keresnünk kéne egy tábort - felelte végül halkan.

 - Egyetértek. Biztos vannak még szervezett és valamennyire védett közösségek, csak találnunk kell egyet - bólogattam és közben felhúztam a térdeimet, hogy félig felé forduljak, kezemet a kanapé háttámláján támasztva. 

 - Már csak azt lenne jó tudni, hogy merre keressük - jegyezte meg Harry. Elmerengve néztem végig az ezernyi árnyékot rejtő sötét szobán, tekintetem a bedeszkázott ablakokon állapodott meg. Ez a fajta sötétség nem félelmet idézett bennem, épp ellenkezőleg. Biztonságérzetet adott, jóleső melegséggel töltött el. Szerettem itt lenni. Egy egyszerű ház... egy otthon. Tavaly ilyenkor, mikor a tanáraim arról kérdeztek, hogy hogyan képzelem a jövőm, nem nagyon tudtam mit felelni. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kezdjek majd az életemmel, hova menjek tovább tanulni, milyen munkát válasszak. Mégis, amikor a jövőmre gondoltam, egy ilyen házat láttam magam előtt. Ahogy hazaérek a munkából, a kutya vidám csaholással fogad, belépve az ajtón egy tündéri kislány ugrik a nyakamba, a feleségem csókkal üdvözöl. Feleség... Mikor játékos, göndör fürtök és egy ragyogó, smaragdzöld szempár furakodott be az ideális jövőképembe, gyorsan megráztam a fejem.

 - Nem maradhatnánk itt még egy kicsit? - kérdeztem zavartan.

 - Legfeljebb pár napot. Hiába a bedeszkázott ablakok és a vastag ajtó, ha egy nagyobb horda erre téved és megneszelik, hogy itt vagyunk, percek alatt áttörnek.

 - Van valami ötleted, hogy utána merre induljunk tovább? - érdeklődtem ismét. Harry felállt, felkapcsolta a villanyt, majd a fotelben lévő hátizsákjához lépett és előkotort belőle egy térképet. Visszahuppanva a kanapéra, szétterítette a kávézóasztalon és rábökött egy apróbetűs feliratra. Government Camp. 

 - Itt vagyunk most - tette hozzá. Összevont szemöldökkel méregettem az apró, fehér pöttyöt, ami a kisvárost jelölte. Mikor beértünk a városba, csak az érdekelt, hogy mielőbb találjunk egy boltot, eszembe sem jutott elolvasni a névtáblát. Végre beugrott, hogy honnan voltak olyan ismerősek az utcák. Kisebb koromban egyszer-kétszer lejöttünk ide karácsony előtt síelni a családdal. Chrissie néni, anyám nővére látott minket vendégül és egy teljes hetet itt töltöttünk míg a többiek az iskolapadban ültek. Mikor nem a sípályán voltunk, én és a húgom kint játszottunk a hóban a kutyával, vagy a karácsonyi fényeket csodáltuk a kirakatokban az utcákat járva. Visszaérve a városszéli faházba jó meleg pokrócokba burkolóztunk és a kanapén ülve kortyolgattuk a gőzölgő teát. Anyáék a hátsó teraszon ültek a karosszékekben, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyek hófödte csúcsaira. Az egykor kellemes emlékek most hideg tőrként hasítottak belém. 

 - Louis? - rántott vissza a valóságba Harry hangja. Ahogy nagyokat pislogva felé fordultam, aggódó, mélyzöld szemekkel találtam szemben magam.

 - Oh, csak néhány rossz emlék. Szóval merre tovább? - feleltem gyorsan és ismét a térképet fürkésztem.

 - A nagyobb városok környékén lenne érdemes keresgélni, talán ott több a túlélő.

 - És a járkáló is... - tettem hozzá halkan.

 - A hozzánk legközelebb lévő nagyváros Portland - folytatta, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet - Alig negyven mérföld a távolság, ha sikerül kocsit szereznünk egy óra alatt odaérünk. Anélkül is csak egynapi járás.

 - Remek! Akkor mikor indulunk? 

 - Öt nap múlva? - kérdezte elgondolkodva, mire bólintottam.

 - Rendben - zárta le a dolgot, majd tekintetét a lépcsőre emelte és pár pillanatig csak szótlanul meredt maga elé. Smaragd szemei fájdalommal teltek meg, ahogy ismét felém fordult és nagyot sóhajtott - Keressünk egy ásót...

 Késő délutánra elvonultak az esőfelhők, a nap sugarai vidám táncot jártak az ásó fején, amit a pincében találtunk. Nem messze a házat keretező virágágyásoktól kezdtem neki az ásásnak. Harry mögöttem állt, egyik kezében machetét tartva és a környéket fürkészte. Hamarosan cseréltünk, átadtam neki az ásót és amíg ő folytatta a munkát én őrködtem. Mire mindkét gödröt kiástuk, a nap vörös korongja már alábukott a horizont mögött. Az indigókék égbolton lámpásként ragyogtak a csillagok, a hold félkör íve ezüst fénybe vonta a halott várost. Az üres házak sötét árnyakként öleltek körbe minket, egyedül a teraszunkon égett lámpa megvilágítva az utunkat, ahogy kicipeltük a két lepedőbe bugyolált testet. Harry nem akarta, hogy lássam őket, nem mondott semmit, mintha attól, hogy nem veszünk tudomást a halálukról, kevésbé lenne valós. Kevésbé fájna. De én tudni akartam, és emlékezni. Nem tudom, hogy milyen emberek voltak, amikor még éltek, de a gondolat, hogy úgy tűntek el ebből a világból, hogy senki sem ismerte a történetüket és senki sem őrzi meg a nevüket az emlékezetében mindennél jobban elkeserített. 

A fekete föld tompán puffant az egykor hófehér lepedőn, míg végül az egészet felemésztette a sötétség. A halmok végén két-két összeszögezett deszka állt, kusza betűkkel rájuk vésve. Janett és Adam. Elég volt átlapozni néhány poros, régi levelet ahhoz, hogy kiderítsem a nevüket. Miután a fejfák is a helyükre kerültek, egy darabig csak némán álltunk. Nem imádkoztam, eddig sem voltam vallásos, de ha az is lettem volna, mostanra már biztosan elveszítem a hitem... Miféle Atya hagyná, hogy ez történjen a gyermekeivel? Hacsak nem ez valamiféle büntetés. Mivel érdemeltük ezt ki? Mennyit kell még szenvednünk ahhoz, hogy végre vége legyen? Véget ér majd egyáltalán? Talán ha mind meghalunk...

 Mikor felemeltem a tekintetem a földről meglepetten fordultam Harry felé, aki csupán néhány centire állt tőlem és kezével finoman végigsimította az arcom. Ekkor vettem csak észre a forró könnyeket, amiket gyengéd mozdulattal töröltek le hideg ujjai. Zöld szemei melengető fénnyel égtek, száját halvány, szomorkás mosolyra húzta, kezének érintése biztonságot sugárzott. Éreztem a torkomban egyre növekvő gombócot, ahogy próbáltam leküzdeni a sírást, de Harry csak biztatóan bólintott én pedig nem tudtam tovább visszatartani. Előreléptem, megszüntetve a köztünk lévő maradék távolságot, átkaroltam és szorosan magamhoz öleltem. Sártól maszatos pólójába markoltam és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, miközben arcomat a vállába temettem. Könnyeim átáztatták felsőjét, egész testem remegett a feltörő zokogástól. Túl régóta halmozódott bennem ez a mérhetetlen kétségbeesés, a hiány, a sok fájdalom és most végre mindent kiadhattam magamból. Harry körémfonta karjait és szorosan átölelt, én pedig hosszú idő óta először éreztem azt, hogy tovább tudok lépni. Élni fogok, azok helyett is, akik már nem lehetnek itt, emlékezni rájuk és tovább lépni.